Új toll

Indiánok

A blokkok mögött álltak a régi gőzösök, ezeken a holtvágányokon mászkáltak a többi fiúval, mint igazi indiánok. Odatámasztották a bicikliket a kerekekhez, nem történt velük soha semmi baj, pedig a negyedben gyakran megfordultak a ragadós kezű cigánygyerekek. 

 Sötétedni kezdett, a nagyobb fiúk akkor találták ki a legizgalmasabb játékot, de ő valamiért úgy érezte, hogy haza kell mennie.

Megfogta a biciklit, nem ült fel, maga mellett tolta, hallgatta a lánc ritmusát és nézte az eget, eszébe jutott, mit mondott a nagyapja, ha ilyen mályvaszínű volt az ég, szél lesz, fiam, s végigsimította a bajuszát. Eszébe jutott, milyen jó volt a régi házukban, nagy volt és fényes, az előtérben le lehetett tenni a cipőket, meg a mindenféle színű ernyőt, eszébe jutott a szalon, amit csak nagy ünnepekkor használtak, máskor a nappaliban tolongtak. 

Így ért el a tömbházig, ahol akkor laktak, ide zsúfolták őket, őt meg a két bátyját egy szobába, mindig dohányszag volt, hamu a cipőjében, anya meg nem szólt rá a fiúkra. 

Fekete kocsi állt a tömbház előtt, nem tudta, hogy miért, de a gyomra a torkáig ugrott, a szívéről nem is beszélve. Tudta, kik lesznek itt, mégis reménykedett a gyermeki agyával, hogy hátha a nagybácsi vett új autót, és hozott abból a cukorkából, ami pléhdobozba van csomagolva és ráragad a hátsó fogaira. 

Belépett. A kis konyhából jövő fényt eltorlaszolta valami, amitől sötétség vetült a cipőorrára. Félt. Tudta, hogy nem őt fogják bántani, hanem az apját, megszólalt benne az a védelmező ősösztön, amihez hasonlókat az indiános történetekben is hall. De ez csak a lakásuk volt, nem a nagy gőzös háta, ahol igazi lázadónak és bátor rézbőrűnek érezte magát. 

A konyhában a szüleit látta meg először. A székeken ültek, a lábuk maguk alá húzva, mint a szűkölő kutyáké. Az apja most teljesen más volt, nem az, aki bátran állt ki felolvasni, aki képes volt az emberek legrejtettebb érzéseit is előhívni szavaival. Az ablakpárkánynak támaszkodva állt Kedves elvtárs, akinek akkora keze volt, mint egy lapát, ezt apától tudta, és apának biztos igaza van, mert sokszor járt „kezelésben” az elvtársnál, bármit is jelentsen ez. Mellette állt egy kis zömök ember.

Minden tekintet egy váratlan pillanatban rá szegeződött, a megérkezőre. Nem tudta, mit kérdeznek tőle, csak gépiesen válaszolta, hogy igen, biciklivel, igen, a holtvágánynál volt, csak annyit jegyzett meg, hogy Kedves elvtárs magyar szavaiban valami botladozik, mintha egy láthatatlan dobpergő lenne a szájában, azzal ropogtatja a szavakat. A másik embert Vaszinak hívták, az álla a hatalmas tokáján támaszkodott, nyájas tekintete volt, de ő nem tudott megbízni abban, aki Kedves elvtárssal érkezett. Elképzelte, ahogy az osztályellenségeket mosolyogva püföli ez a Vaszi, reszket közben a tokája, de ezt a képzelgést gyorsan abba is hagyta, mert iszonyúan megijedt. 

Elkezdett hátrálni, ezt az elvtárs észre is vette, és egy ideig tekintetével, majd ténylegesen követte. Kedves elvtárs megállt a konyha ajtófélfájánál, és észrevette a vonalakat, amik a gyerekek magasságát jelezték. Kért egy golyóstollat, pixet, ahogy ő mondta, odaszorította a hátát a félfának, kihúzta magát, és egy vonalat húzott a kopasz feje fölé. Odaírta a neve kezdőbetűjét. 

Figyelte a magas férfit hangtalan megrökönyödéssel, úgy érezte, mintha a fészkébe tojt volna egy másik madár. Nem tudta elképzelni, hogy a bátyjánál létezik magasabb ember. Nagyot csalódott, elárultnak érezte magát. Vaszira tévedt a tekintete, a gömb fején cinkos mosoly villant fel, olyan mosoly, amit csak évekkel később értett meg, és amitől hányingere volt már akkor. 

Az ajtó felé vették az irányt a vendégek, de még apa után kiáltottak, hogy akkor várják kilenc órára. Apa csak beletörődően bólintott, hogy a világért ki nem hagyná. 

Este hamar elnyomta az álom. A földön aludt el egy autó mellett, addig nézegette a kerekeit, míg álomba nem zuhant. Azt álmodta, hogy a gőzös, amin mászkálnak, hirtelen elindul, eltiporja a biciklit, ő hazajön, és mindenki csak csóválja a fejét, nem mond egy szót sem, a tekintete az ajtófélfára téved, arra a bizonyosra, és hirtelen felriad, mire magához tér, talpon van. 

Kiment egy kis vízért a konyhába, látta, hogy anyunál még ég a villany, az ajtó alatti résen kúszik ki a fény, mint egy kis kígyó. Ekkor jut eszébe, hogy apu hol van, a gyomra megint elindult felfele, meg is dörzsöli, hogy csillapodjon egy kicsit. Az ágyába feküdt, nincsenek a bátyái itthon, vidéken segítenek, egyedül van, minden rezzenést hall a szomszéd szobából. 

Zavartan, de valahogy elaludt ismét, félálom és valóság között hánykolódott, míg egyszer csak egy suta, erőtlen kilincsnyikordulást nem hallott. Nehogy kimenj, súgta valami, és ő engedelmeskedett is, a teste még az álom bénaságában volt. 

Egyszer csak meghallotta a szülei beszédét, jobban mondva az anyjáét előbb, erre rögtön tudta, hogy fel kell ébrednie, de nem szabad lelepleződnie, most kémeset játszott. 

A hasából minden a kicsi és szűk torkába kúszott, ott lüktetett. Hallgatott, várt, és egyszer csak valami olyan hangot hallott, ami az elromlott csap nyöszörgéséhez hasonlított, mikor a bátyja göndör fürtjei eldugítják a lefolyót, csak ez a hang most szavakat nyögött, tudta, hogy az apja hangja, és valami azt súgta neki, hogy a csendek az elviselhetetlen fájdalmat jelentik. 

Zoknit húzott a lábára, és elindult, hogy a kulcslyukon belessen. Ekkor látta meg a fogasra akasztott vérfoltos zakót és megszaggatott nyakkendőt, az apja kedvencét, minden eltorzulva, megmocskolva. Ekkor eszébe jutott, amit pár órával ezelőtt gondolt Vasziról meg a tokájáról meg a mosolyáról. 

A szájához kapta a kezét, és még soha nem tűnt ilyen hosszúnak az út a fürdőszobáig. Próbált a legcsendesebben szaladni és egy pillanatig sem kiesni a kém szerepéből, de ez már istenigazából nem is érdekelte. A gyomra hihetetlen erősséggel rándult össze, míg el nem ért a fürdőig. A következő percben, amikor tudatánál volt, már hányt. Tántorogva szedte össze magát, de nem tudta soha kiverni a fejéből ezt az alkalmat, az elsőt, amikor nem viselkedett igazi indiánként. 

Giliga Dóra Anna