Valahányszor vásárolnom kell, előjön a fóbiám, ami nálam nem specializálódott valamilyen területre, mint másoknál, hanem az egész lényemre kiterjed, ha belépek egy üzletbe. Ebben a boltban, amiben vagyok, rendszerint minden zavar, ami a kereskedelmi tevékenységgel kapcsolatos. Pl. a polcok közötti szűk sikátor, ahol nem lehet elférni, mert, ha valami után nyúlni akar az ember, gondosan meg kell fontolnia ezt a mozdulatot magában, hisz előtte már néhányan ugyanezt teszik valamilyen irányban. Most is úgy van: előttem egy fiatal pár sorra leveszi a parfümöket, szagolgatják… van idejük. Samponomat keresem, amiben bojtorján és diólevél van. A fiatal párhoz barátok csatlakoznak, hárman jönnek, és letestelnek elém. Kettő leguggol, egy áll. Mindent megnéznek. Benézek a testek között a polcra, sampon nincs. Még kellett volna innen valami, de elfelejtettem, hogy mi, már nem számít, lépnék is tovább, mikor az egyikük meglök, miközben a guggolásból feláll, és úgy bámul rám, mintha ezt az impulzust én irányítottam volna feléje. Semmi pardon vagy bocsánat, ,,övék itt a tér”. A kávé az édességpolcon, de ott sincs szerencsém, mert egy gondos apuka két csemetéjét két tolószekérkébe helyezve beparkolta őket a polc hosszában. A kávémat nem érem el, csak ha átnyúlok a szekereken. Apuka háttal áll, nem vesz észre. – Elnézést – mondom határozottan –, mire a gondos apuka elhúzza egyik csemetéjével telt szekerét előlem, hogy elérhessem a kávét, de közben dohog és beszél a gyerekkel, hogy így meg úgy, „hogy siet a néni!” Hát persze, gondolhattam volna, hogy zavarom a pakolásban. Hurrá, megvan a kávé, mi kéne még? Tej, vaj (mert a margarin nem egészséges), sajt… A polcnál senki… és van is minden, ami nekem kell, de mire feltankolom a laktátokat, itt a meglepetés! Régi ismerőseim találnak rám egy kis faluból. Kényszeredetten próbálom az udvarias mosolyt, de ők körbevesznek, és kérdeznek, azt várják, hogy itt és most az elmúlt évek eseményeit lepergetem nekik. Meghívom őket a laká-somra egy nyugodtabb órára, de ők sietnek, ám itt és most mindenre kíváncsiak. Szűkszavúan védekezem, az agyam máris a menekülési stratégián dolgozik. Valamivel csak kihúzom magam – gondolom, s máris hazudom, hogy a fogászatra vagyok programálva, de ők meg sem hallják, azt viszont érzik, hogy nem vagyok valami közlékeny itt a polcok között. Hát akkor mesélnek ők: hogy mi minden történt a faluban, amióta nem találkoztunk, hogy ki halt meg, ki született, ki jött el, ki ment oda. Bólogatok kényszervigyort erőltetve… Agyam közben egy másik menekülési stratégián dolgozik, de már húsz perce beszélnek, mégiscsak oda kéne figyelni, ha már ide lecövekeltek, nehogy valamit kérdezzenek közben, én meg bólogatok mindenre, vagy már kérdeztek is ? Milyen furcsán néznek!… Bár elszólítana valaki sürgősen! – Igen, így van – mondom kényszeredetten –, ilyen az élet. – Milyen jó, hogy találkoztunk, és milyen jól elbeszélgettünk – mondják (s közben a húsz percből harminc lett). Figyelem az arcokat, azokét, akik vásárolni akartak, de nem tudtak – tőlem, tőlünk, mert ezek ide a tejtermékek elé szánták ezt a találkozást, ezt a fél órát. – Hát mi nem is tartunk fenn tovább – még egyszer örülünk, hogy láttunk, hogy jól vagytok, … én is mondom, hogy örülök (a boldogságtól ordítani tudnék, mint a slágerben)… De mennek végre. A vigyor az arcomra fagy, és iszkolok innen, mert szégyellem magam: az agyam zúg (valami csak bement a két év meséiből). Mit is kell még venni?….. Összpontosíts!! Zöldséget a levesbe és borvizet. Megfordulok, ismét meglök valaki. Gondos apuka egyik szekerét tolta nekem, csemetéje vígan hadonász . – Szia – mondja –, szia – mondom, mert most már mindegy. A borvizespultnál nincs ott a nő, várok. Keksz is kéne – de ott is már öten állnak. Két öreg néni kotorász a ropik között, már több zacskót is megnéztek. Nekik pár bani is számít, végre kapnak olcsó kekszet! Sikerélmény!… Én is közelebb kerülhetek, megvan a ropi, a keksz, a borvíznél már sor van, mert megjött a kiszolgáló… Szédülök... már heten állnak előttem… Mi is kéne még? Citrom a teába. Végre sorra kerülök, s meg is van minden, irány a kassza. Már csak négyen vannak előttem, de hiába örvendek, tömöttek a kosarak. A kasszás sorra kiszedi, majd sorra visszateszi az árut, mert nincs cserekosár.... Utálok várni! (háborgok magamban), készítem a pénzem, hogy ha fizetni kell, legyen apró is, de még mindig hárman előttem... Egy sátoros cigány asszony is pont most tévedt ide… ő is vásárol (ez is az én szerencsém), nem ismeri a számokat, betűket, hangosan tájékoztatják, mi mibe kerül, kétszer is visszatesz valamit, drágállja... Itt nem lehet alkudni – mondják neki, túljut végre. Már csak egy nő van előttem, és finom a parfümillata. Amolyan csinibaba, aki szereti, ha észreveszik mindenütt. Alig mozdul előre, méla undorral néz a kasszásra, azt várja, hogy ő mozdítsa a kosarát. Cigaretta, kávé, likőr, banán, mazsola, sonka, sajt, mosószer, söröspalackok sorban ki és be a kosárba. Most sem mozdul, pedig már az én kosaram is felférne a pultra, de ezt ő nem érzi, besegítek hát egy kis továbbmozdítással, mire ingerülten hátranéz. Szemöldökét kérdőn felvonja, hogy mit akarok? Az arcáról a rajzfilmek macska kisasszonyai jutnak eszembe. Önkéntelenül is azzal vigasztalom magam, hogy amikor a Jóisten a jóérzést és a ritmust osztotta, ő akkor is így állt a sorban, de az is lehet, hogy teljesen kihagyták az osztásból szegényt…Most már fizetnie kéne, de nem találja a pénztárcáját… Semmi pánik, majd csak előkerül a táska aljáról, aztán ha megvan, akkor el kell dönteni, mennyi bont vásárolhat le, és mennyit fizet. Hosszú vérvörös műkörmein ezüst vonalkák átlósan. Óvatosan kotorász, nehogy valamibe beleakadjanak a táska fenekén.
– Hoppá, meg is van – mondja, mint akinek nincs fogalma az idő múlásáról, aztán távozik, olyan ütemben, hogy a csigabiga virgonc fickónak tűnne mellette. Táskájából kihullt egy kis papír, ahogy elkacsázott, de nem szólok a szemetelésért, inkább lehajolok, és példamutatóan felveszem. De furcsa valami: egy fénykép, de szemüveggel nem látom tisztán, rápillantok a lencsék fölött, és nem akarok hinni a szememnek, a kezem is furcsán zsibbadni kezd. A kis képen az én fiam egy padon ezzel a „Barbi babával” nagy szerelmesen összeölelkezve! Hátulról meglökik a kosaramat, szólnak is, hogy mehetnék már! A kijáratot elállták. A csinibaba eltűnt, csak a parfümillata maradt. A zsibbasztó döbbenetben elkapott a röhögés.
– Néni, adjon egy kiflirevalót – mondja két koldusgyerek előttem, ahogy kiléptem.
