2023. január 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

December hatodikának reggele az öröm reggele évszázadok óta: senki sem felejti, ahogyan kisgyerekként, az azelőtti nap estéjén milyen jóleső nyugtalansággal bújt ágyba, és alig várta, hogy elaludjon, mert akkor gyorsabban telik az idő, és hamarabb megláthatja, mit hozott neki ez az érthetetlen, megmagyarázhatatlan, de mégis létezőként értelmezhető titok: a Mikulás. Hogyan jut be a házba? Mit hoz nekem? Honnan tudja, hogy mire vágyom? A kérdések reggelre elsikkadnak, már nem fontosak. Ami fontos, az az élmény, az érzés, a csoda, hogy valaki, akit nem is láthatunk, hallhatunk, gondol ránk és szeret minket. Az ünnep lényege a nagy ünnepre, a karácsonyra való felvezetés, az adventi hangulatnak, a béke időszakának egyik tetőfoka. 

Persze sokan vannak, akik ezt nem élhették, nem élhetik át, ezt tudjuk mindannyian. Van, ahol azért, mert más a kultúra, más a vallás, vagy más a megélhetés. Van, ahol nem telik ilyesmire, és nincs ünnep. Van, ahol nem telik ilyesmire, és van ünnep. Csak az otthoni felnőtt Mikulásoktól függ.

De mit van ott, ahol telik rá, és még sincs ünnep? Ahol van rákészülés és ajándékozás, de nincs ünnep? Ahol a rákészülés stresszes rohangálást jelent az utolsó előtti napon a különböző boltokban, káromkodást a dugókban, a pokolba kívánását ennek az egésznek. Ahol az ajándékozás csupán egy kényszeres rituálé, mert ezt kell most csinálni, mert erre vágyik a gyermek, aztán ahogy véget ér, mindenki mondandója visszatér a saját bajához, a nehéz munkájához, a hülye főnökéhez, az általános dráguláshoz, a világbajnoksághoz, bekapcsol a tévé, előkerülnek a telefonok, előbújik a kapcsolatgyilkos rutin, a szótlan képernyőre meredés, rosszabb esetben újra felbukkannak jól leplezett rejtekükből a kölcsönös sértettségek, és ismét elkezdődik a veszekedés, az ordítozás – a gyerek pedig csak ül a földön, egyedül, játszik a frissen kapott játékaival, hozzájuk és beléjük bújik, kikapcsolja a külvilágot, de közben figyel. Úgy figyel, ahogy csak a gyerekek tudnak. És nincs már számára ünnep, hiába járt nála is a Mikulás, hiába hozott neki egy csomó ajándékot, drága ajándékokat, hiszen az már csak kötelező ujjgyakorlat, hiszen anya és apa ismét ordítozik egymással, csapkodnak és veszekednek, ő pedig újra a magányba menekül, vissza a mesevilágba, amelyet nem szőnek még át rontó gondolatok. És közben megtanulja, nagyon megtanulja, hogy ünnep nem is létezik. Csoda nem is létezik. Van valami fura nevű, éjjel sunnyogó entitás, aki ajándékot hoz, de ennyi. És az már nem is érdekes. És amikor felnő, ezt adja majd tovább, hiszen ezt látta, élte, tapasztalta évtizedeken át. És az ő gyerekeinek sem lesz majd ünnepe. Csak Mikulása.

Pedig mennyire egyszerű lenne. Nem kell hozzá sok minden. Csak egy kis elmélyedés. Egy kis rákészülés. Egy kis ráhangolódás. Egy kis belső csend. Egypár hangulatfény és téli dísz itt-ott a házban. Egy kis melegség. Egy egyszerű, de finom vacsora. És közben beszélgetés. Egymásra figyelés. Egy kis hit abban, hogy most valami más van. Egy kis tisztelet. Egy pici szeretet. Amely – ha van – úgyis nagyobbra nő minden egyébnél. Ha pedig nincsen, akkor csak a külsőségek maradnak, amelyek ilyenkor a szokásosnál is erősebben jelzik: a kedves szó, az őszinte érdeklődés, a jó beszélgetés, az igazi család biztonsága semmilyen tárggyal nem pótolható. 

Vajon melyik lesz a mi örökségünk?

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató