Ügyintézés nálunk

 Március első napjaiban kaptam egy felszólítást az Adó- és Pénzügyi Hivataltól (ANAF), hogy a hónap végéig legyek oly herceg, és fizessek be a hivatalba 42, azaz negyvenkét lej jövedelmi adót. 

 Nos, lévén, hogy én fegyelmezett, törvénytisztelő ember vagyok, nem is törtem a fejem azon, hogy vajon milyen jövedelmem volt az elmúlt esztendőben, másnap jelentkeztem a pénzügyi hivatalnál. Miután belépünk az előcsarnokba, van egy gép, amelyik mellett áll vagy ül egy-két egyenruhás, néha három is, és aki nem ért ehhez az okos masinához, azt ők udvariasan kiszolgálják. Bevallom őszintén, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy mi lehet az a csodagépezet. Az én gyermekkoromban a huszadik század első felében ilyesmi még nem volt, legalábbis az én szülőfalumban biztos, hogy nem. 

Megálltam az egyenruhás előtt, vigyázzállásba vágtam magam, mint katonakoromban a rangos feletteseink előtt, és jelentettem, hogy én márpedig fizetni szeretnék. Rám nézett – elég kétkedő tekintettel –, és megnyomott egy gombot. Az a fránya gép abban a pillanatban kidobott egy papírt, amelyiken volt egy szám, ami azt mutatta, hogy hányadik leszek a sorban. Különben azt én is meg tudtam számolni, hiszen csupán a hetedik voltam. Aztán arra lettem figyelmes, hogy az ajtó felett meg-megvillan egy fény, és mutat egy számot. Élveztem a tudomány és a technika ezen óriási vívmányát, és ahányszor villant a fény, annyiszor kaptam fel a fejem és kaptam a szemem elé a kapott számot, így ügyesen tornásztattam a ropogó, recsegő nyakamat. Aztán egyszer csak abba kellett hagynom a tornászást, mert megjelent az én számom is. Beléptem az irodába, köszöntem illedelmesen a hölgynek, és átnyújtottam neki a papíromat. A hölgy rápillantott, és azt mondta, hogy menjek fel a második emelet 218-as számú szobájába.

Bevettem egy éles kanyart, és a lépcső alatt találtam magam. De a forgalmi szabályokat, mely szerint jobbra hajts, balra előzz, nem tudtam betartani, mert karfa – ami nélkül én nem tudok emeletre felmenni – csak a bal oldalon van. A karfa mellett, kattogó, recsegő térdemmel fel is tornásztam magam szerencsésen a második emeletre. Megcéloztam a 218-as szobát, és kissé stresszes állapotban benyitottam. Az első asztalnál nem állt senki, és én odabátorkodtam és illedelmesen köszöntem. Nagy megelégedésemre és megnyugvásomra egy rendkívül kedves és udvarias tisztviselőnővel találtam szembe magam. Odaadtam a papíromat, ránézett, és kivett a fiókjából valami nyomtatványokat, majd azt mondta, hogy ezeket ki kell tölteni. Én kissé elsápadtam, és mondtam – szinte síró hangon –: hát én ezeket nem tudom kitölteni. Semmi baj – mondta a hölgy –, én majd megoldom. Vette a számítógépét és kopogtatott, klikkelt, aztán kérte az e-mail-címemet. Meg is adtam gondolkozás nélkül, aztán kérte a jelszót (kódot). Mondtam, hogy én ezt most hallom először, nekem ilyen nincs. De igen, van, kell legyen erősködött a hölgy. Ott helyben felhívtam telefonon a barátomat, aki beszerelte nekem a számítógépet és megtanított a kezelésére, de ő sem tudott ilyesmiről. Azt tanácsolta a hölgy, hogy menjek el a szállító céghez, és ha akkor nem adtak, amikor beszerelték, kérjem meg, hogy adjanak most egy kódot. Vége. Ezzel elment egy napom. 

Hazafelé menet arra gondoltam, hogy ezt én elintézem telefonon, miért mennék el a céghez. Hívtam az RDS számát, 400.4001. Jelentkezett is azonnal egy robot, amelyik udvariasan üdvözölt, még meg is köszönte, hogy hozzájuk fordulok problémáimmal, aztán hadarni kezdte, hogy ha ilyen problémám van, nyomjam meg ezt a számot, ha olyan, akkor azt, de semmiképpen nem tudtam követni. Elölről kezdtem. Aztán – legyen, ami lesz –, megnyomtam az egyes gombot. Ismét egy robot jelentkezett, közölte, hogy azonnal kapcsol. Elkezdett szólni a zene, és az csak nyomta, nyomta, aztán percek múlva ismét megszólalt a robot, és közölte, hogy pillanatnyilag minden technikus foglalt. Na, ezt már nem bírtam tovább, és hívtam a számítógépem karbantartó szakemberét, aki délután hosszas küzdelem, idegeskedés után megszerezte a jelszót. Elment még egy napom. 

 Másnap reggel mentem boldogan ahhoz a kedves udvarias hölgyhöz (V. M.). Menet közben mondogattam magamban a jelszót: 1,2,3,4,5, hogy nehogy elfelejtsem. Nem is felejtettem el. Meg voltam elégedve magammal. Amikor beléptem a 218-as szobába, nagy meglepetésemre az asztal mellett nem ült senki. Ijedtemben gyorsan leültem egy kényelmes bőrkanapéra, hogy ha agyvérzést kapok, ne essek a cementre. Miután kifújtam magam, megkérdeztem az egyik hölgyet, hogy az, akit én keresek, ma nem dolgozik? De igen – mondta –, lent az 1-es számú szobában. Na, megbeszéltem magammal, hogy oda mindenképpen le kell jutnom. Muszáj. Megfogtam a karfát, és halkan kértem, hogy lefelé a fékezésnél legyen segítségemre. Jelentkeztem az egyenruhásnál, a kezembe nyomott egy számot, de itt már csak a negyedik voltam, úgyhogy elég hamar bejutottam a már ismerős kedves hölgyhöz, aki – miután közöltem a kódszámomat – mondta, hogy egy kicsit kell várni, mert a rendszerrel valami probléma van, és nem tud kapcsolatot teremteni Bukuresttel (???). Egy darabig vártunk, de az a fránya rendszer nem akart szóba állni velünk. Azon töprengtem, hogy vajon a főváros jóvá kell hagyja, hogy Marosvásárhely nyugodtan átveheti az én jövedelmi adómat? Nem tudtam megmagyarázni magamnak. Teltek a hosszú percek, míg végre a hölgy megsajnált, és azt mondta, hogy fizessem be a 42 lejt, hogy ne kelljen holnap is befáradnom, és ő Bukuresttel elintézi az ügyet, és interneten hazaküldi nekem azt a papírt, amelyik igazolni fogja, hogy igenis kifizettem minden adósságomat. Hálásan meg is köszöntem. És irány az egyenruhás. Mondtam, hogy én most már tényleg fizetni akarok. Adta a számot, és mondta, hogy menjek a 10-es ablakhoz. Hát ott bizony a 12. voltam. Beálltam a sor végére, reumás, elmeszesedett vállamat nekitámasztottam a falnak, hogy valahogy maradjak talpon, amíg az ablakhoz érek. Oda is értem nagy későre, de kibírtam talpon állva. Benyújtottam a papírt, az illető úr közelebb húzta magához a számítógépét, és nyomás. A végén kivett egy egész ív gépelt papírt, és azt mondta, hogy menjek a Trezoriába, és fizessek. Ez alkalommal nem kaptam számot, hanem mutatták, hogy melyik ajtón menjek be, és amelyik kasszánál kevesebben állnak sorban, ott fékezzek, parkoljam le magam, és fizessek. Hát szerencsém volt, mert az 1-es kasszánál csupán három személy várt sorára. Végre kifizettem az állammal szembeni adósságomat, és megnyugodva mentem, illetve szédelegtem haza.

 V. M. asszony szavának állt, és már aznap este interneten közölte velem, hogy sikeresen átvették a 42 lejt. Sőt ugyanaznap kaptam még öt vagy hat elektronikus üzenetet a pénzügyiektől, amelyekben igazolták, hogy bizony-bizony inkasszálták a pénzemet, de azokat már el sem olvastam, mindeniket gondolkozás nélkül kitöröltem a gépemből. 

Igaz, hogy eléggé kucifántos volt ennek a nehéz kérdésnek a megoldása, de végül is némi örömöt, megelégedést nyújtott számomra, hiszen a befizetett nagy jövedelmi adómmal emeltem hazám GDP-színvonalát, és ugyanakkor Románia nemzetközi tekintélyét.

 Aznap éjjel azt álmodtam, hogy egy olyan országban élek, ahol nem ismerik a bürokráciát. Ugyanezt az ügyet intéztem álmomban, és ott a következőképpen ment: megkaptam az értesítést, elmentem a postára, és elküldtem a 42 lejt a pénzügyi hivatalnak. Punktum. Na de ez csak álom volt, és legnagyobb sajnálatomra reggel ismét itthon találtam magam. Nálunk. 

Szilágyi Domokos