Übü a trónon

Olyan művet mutatott be múlt hét péntekén a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, amely annak idején – a botrányok egyik aranykorának is tekinthető tizenkilencedik században – is különösen botrányosnak számított. Hiszen képzeljék csak el a párizsi Théâtre de l’Œuvre korabeli, százhúsz évvel ezelőtti, kedves és prűd közönségének reakcióját a színpadra lépő főszereplő első szavára: „– Merdre!” Amit Jékely Zoltán a francia szóban szereplő, második plusz r-betű okán „szaharként” fordított magyarra, jelentésén azonban ez mit sem változtatott. Az Übü királyról, Alfred Jarry azóta legendássá nemesedett rémbohózatáról van szó, minden, magára valamit is adó múltbeli színház réméről, az abszurd dráma előfutáráról, a szövegről, amelynek provokatív jellege az elmúlt évszázad alatt sem csitult, sőt. Megannyi diktatúrában betiltották, csakúgy, mint rögtön az ominózus, tömegverekedéssel végződő, 1896. december 10-i premier után. A fiatalon elhunyt szerzőt az avantgárd több stíljének képviselői ősükként és előfutárukként tisztelték, Übü pedig legendává nemesedett. És olyan szövegként vált világhírűvé, amelytől ódzkodik megannyi társulat. Okkal.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata most e nehéz feladat megvalósítására vállalkozott. Nem bízták a véletlenre: vendégrendezőként az igencsak elismert Sorin Militarut hívták Vásárhelyre, a főszereplőkként pedig a társulat két, e szerepekre legalkalmasabb színművészét kérték fel: Galló Ernőt és Berekméri Katalint. A szövegen ugyan több helyen változtattak és Jarry további műveinek részleteit is felhasználták az előadás során, de az immár About Übü címet viselő produkció alapjaiban a francia szerző Übü király című drámáján nyugszik. És mint ilyen, különleges keveréke a diákcsínyeknek és a Shakespeare-féle királydrámák paródiájának egyaránt, groteszk komédia, de mégsem csak nevettet. A maga bizarr módján gondolkoztat el nézőt és botránkozót egyaránt. Pedig az alaptörténet igen egyszerű: Übü papa, Vencel király dragonyoskapitánya felesége, Übü mama folytonos áskálódásának eredményeként összefog Poszomány kapitánnyal, és lemészárolja a királyt, annak családjával együtt. Csak Bugrisláv királyfi tud elmenekülni. Majd feléli, illetve ellopja az államkasszát, egyre betegebb adókat vezet be, csődbe juttatja az országot, kivégzi a bírálóit, majd a talpnyalóit is, hogy végül e koncepcióban a bosszúálló Bugrisláv és a kisemmizett Poszomány hadai elől menekülve végezze. 

Sorin Militaru igencsak nagyszabású előadást álmodott a marosvásárhelyi színház nagytermének színpadára. A számos vendégalkotó segítségével létrehozott produkcióban fellép szinte a teljes társulat, a kar az ősi tradíciók szerint megannyi szerepben megmutatkozik, az előadás alatt többtagú zenekar szolgáltatja az Ovidiu Iloc által szerzett muzsikát. A produkció alapját nem csak az említett Übü kiráy, hanem Jarry további szövegei is képezik, az alkotók felhasználták Jékely Zoltán, Jákfalvi Magdolna, Weöres Sándor és Bertóti Johanna fordításait is. Sorin Militaru rendező és Cristian Marin díszlet- és jelmeztervező meglehetősen üres, hatalmas térben helyezte el a produkció mikrokozmoszát, amelyben díszletek alig találhatók. Fekete és szürke „csarnokban” vagyunk, amelynek hátfalát mozgatható ajtók képezik, az egyetlen, igazán említésre méltó díszlet pedig egy, néhol a magasba emelkedő vécécsésze, a trón, amelyre a király is gyalog jár, ugyanakkor nagyszerű szimbóluma Übü emberi és királyi értékének, nagyravágyásának, majd bukásának egyaránt. Ebben a térben kezdődik, majd végződik a játék, amelyet a nagyszerű alakítások mellett a szereplők jelmezei díszítenek. Szinte mindnyájuknak bohócmaszkká festették az arcát, Übü papa pedig a múlt század húszas éveinek, némafilmjeinek divatja szerint öltözik – a Chaplin-szerű megjelenés emlékezetes ellensúlyozása a felesége által orránál fogva vezetett karakter groteszk brutalitásának. A tér nem változik, az adott jelenetek szövegének, az éppen zajló játéknak, illetve a különböző, változó fényhatásoknak és zenének köszönhetően vetíti ki és bízza képzeletünkre az éppen aktuális környezet megalkotását. A produkció így nem válik tagolttá, olyan, mint egy hol lassabban, hol gyorsabban hömpölygő folyam, számos, hosszan kitartott pillanattal, szöveg nélküli, a feszültséget hatásosan növelő másodperccel, perccel egyetemben. A várttól eltérően elsősorban nem komédia: olyan abszurd előadás, amely kifiguráz ugyan, de furcsamód megvannak a maga mélységei – még ha ügyesen is próbálja leplezni azokat. Egyik legerősebb jelenetét a vég előtt jegyzi, amikor az üldözött Übü előtt megjelennek általános iskolai emlékképei, a folytonos gúnyolás és kinevetés évei, amelyek tevékenyen hozzájárultak frusztrációi – és ezekkel befolyásolhatósága, hatalomvágya és bosszúszomja – kialakulásához. Übü papa a tökéletes pszichopata példája egy, a realizmustól oly távol álló előadásban és mint ilyen, furcsamód, ő a valóság talán egyetlen, igazi szimbóluma. A gyáva, de kegyetlen diktátoré. A többiek vagy túl hülyék, vagy túl bátrak, vagy túl hősiesek ahhoz, hogy igazi jelképpé érjenek. A fújtató, rohangáló, masszív hangulatváltozásokban szenvedő, hol úri, hol minősíthetetlen modorú, csak az önmaga hasznát leső és az államkasszát elorozó gyilkos király azonban valódi. Nem csoda, hogy a művet szinte az összes diktatúrában betiltották. Túl sokan ismertek volna magukra a karakterben, amelyet ezúttal Galló Ernő vitt színpadra. Nagyszerű alakításnak lehettünk tanúi, az abszurd vizek közepén az önmaga őrültségében is hiteles és valódi pszichopata mesteri megformálásának, amelyet tovább cifrázott a produkció és a mű groteszksége. Méltó partnerének bizonyult Berekméri Katalin, Übü mama, a hátulról folyamatosan uszító feleség példaképe, akinek nagyravágyása még a férjéénél is erősebb. Ugyanakkor gyávább is, hiszen rajta keresztül próbálja elérni céljait úgy, hogy közben felelősséget nem vállal. Poszomány kapitány (Bartha László Zsolt) a tipikus, rajongó balfék megtestesítőjeként áll kettejük mögött, míg a színpadot alkalomadtán beragyogja Übü papa női lélekbe burkolt lelkiismerete (László Csaba), akit „gazdája” módszeresen semmibe vesz. Mind nekik, mind a rendezői csapatnak köszönhetően emlékezetes előadást láthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színpadán. 

Mindazonáltal a produkciónak van néhány gyengéje. Az egyik ezek közül, hogy egyszerűen túl hosszú. Értjük, hogy groteszk, hogy az apró gesztusoknak emiatt (is) jelentős szerepük van, hogy néhány mozdulat többet ér adott esetben egy-egy hosszú dialógusnál, de ez esetben a kitartott pillanatok sokasága és kitartottsága nem áll arányban azok fontosságával. Emiatt a produkció ha unalmassá nem is, de néhol vontatottá válik. A másik gond, hogy az Übü király – legyen bármekkora legenda is, valamint e sorok szerzőinek egyik kedvence – nem egy túl jó dráma. Természetesen nem is rossz, de a paródián, gúnyon, polgárpukkasztáson ma már mást értünk. Az Übü király mára körülbelül annyira szeméremsértő, mint egy ötéveseknek szánt rajzfilm, de ez sem a szerző, sem a társulat hibája. Egyszerűen eltelt fölötte az idő. A maga korában rendkívüli újdonságnak számított, ma már nem az, és a százhúsz éves nyelvi poénok, az akkori szleng mára iszonyatosan avíttá vált. Mai groteszksége talán leginkább ebből adódik, és ez az avíttság – a gondos dramaturgiai munka ellenére – a vásárhelyi produkció nyelvezetében is érezhető. A rendező – valószínűleg tudatosan – ezt azzal küszöbölte ki, hogy nem a poénokra, a humorra, a mű vidámabbik oldalára helyezte a hangsúlyt. Szerencsére. Inkább létrehozott egy sötéten örvénylő világot, amelyben idétlen, gyilkos pojácák játsszák a nagyurat, amelyben arra fel nem készített  társadalmi elemek kapaszkodnak fel azon bizonyos uborkafa (esetünkben vécékagyló) csúcsára, és amelyben a humor csak egy apró láng, amely nem az utat mutatja, hanem a vég kezdetét. És ezen a kórosan képünkbe röhögő világvége-hangulat szemléltetésében nagyon erős a marosvásárhelyi előadás.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat: About Übü. Szereplők: Galló Ernő, Berekméri Katalin, Bartha László Zsolt, László Csaba, Lőrincz Ágnes, Varga Balázs, Bokor Barna, Kiss Bora, Korpos András, Tollas Gábor, Henn János, Benő Kinga, Béres Ildikó, Csíki Szabolcs, Fodor Piroska, Fülöp Bea, Gecse Ramóna, Moldován Orsolya, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Ruszuly Ervin, Simon Boglárka, Somody Hajnal, Szabadi Nóra. Zenekar: Badi Miklós, Bonta Ciprian, Fazakas Attila, Fábián András, Pál Tamás, Puja Barna, Sándor László.

Zene: Ovidiu Iloc, díszlet- és jelmeztervező: Cristian Marin, dramaturg: Bertóti Johanna, koreográfus: Bordás Attila, karmester, korrepetitor: Strausz Imre István, súgó: Sugó Erzsébet, ügyelő: Szakács László. Rendező: Sorin Militaru.