A születésnek illata és színe van. A számomra legfontosabbé az orgonát idézte, pedig május végére bizonyára már mind elnyíltak a környékünkön a lila fürtök. Van, akinek a néma havazás égi ünnepéhez köthető ez a mindig megismételhetetlen pillanatsor, másnak a szeptemberi, októberi ragyogáshoz vagy éppen a novemberi, fullasztóan rejtélyes ködvilághoz. Nincs két egyforma emlékkép, a csoda sosem mutatja kétszer ugyanazt az arcát. Hemzsegnek a tudatban és tudatalattiban az anyaságról szóló, közhelyesített gondolatok és divatos útmutatások, pedig a lényeg ott van a pitvarban, a szívedében és a szívemében, amelyben létünk fő gyűjtőerei találkoznak.
Egy párhuzamos utazás a nagyvilág és önmagunk csodasínein – mondhatnám, ha nem tartanék az imént emlegetett közhelyek csapdájától. Pedig mégis az, egy utazás. Leginkább a vonatozáshoz hasonlítható, hiszen ugyanolyan ritmusos, zötyögtető, néha álmosító, gyakran felsípoló, és mindig teli van új arcokkal. A játszótéri gyerekek, az óvó, majd tanító néni, az első igazi lurkó barátok és ellenségek, a szúró fájdalom, amikor a felnőttséged árnyékában elhangzó, színpadias „leszel a párom?”-at egy alattomosan odasziszegett „mégsem, veled soha” követi, amit ő meg sem hall, csak te, és amiről nem gondolnád, hogy évtizedek múlva is felidézhető… Az első matek „elégtelen” utáni uszodázás – mert, ha már korábban megígérted, nem vonhatod vissza büntetésből, amiben amúgy sem hittél soha –, a csillagos „nagyon jó” matekból, amiről csak könnyek közt tudsz hírt adni a hozzád legközelebb állóknak… Az első házon kívül töltött éjszaka és az azt követő, hasonló éjjelek, az első szerelem, ami jobban meghat és elvarázsol, mint annak idején a sajátod, a csalódást követő tompa tehetetlenség, amikor talán először tapasztalod, hogy bármennyire szeretnél, nem tudsz igazán enyhíteni a lelkén, azon a gyönyörű kamaszmintáson, amin mindegyre áttetszik a mindenségből egyenesen hozzád érkező kicsi ember beléd vetett, nevetésben, sírásban ugyanannyira erős hite. A lázadások állomásai, amikor úgy érzed, hibát hibára halmoztál már az indulás pillanatától, az összedőlt világ törmeléke alatti kibékülések, önmagad irreálisnak tűnő újjáéledése – akár egy tudományos-fantasztikus filmben a folytatást ígérő idegené, aki történetesen épp te vagy –, a hazavárásában elfolyó órák és a különszobás együttlétben töltött, így is felbecsülhetetlen idő békessége. Én itt tartok éppen, anyaként ezen az állomáson várom a csatlakozást. Jó itt várni, és nem gondolni arra, milyen lesz tovább az út, kivilágított vagy sötét alagutak következnek-e majd, és utóbbi esetében könnyen megtaláljuk-e a fényforrást.
Egy közeli barátnőm lassan háromnegyed éve az utazás egy másik szakaszát tapasztalta meg, a legnehezebbet. Azt, amikor a vele együtt lélegző útitárs egyszer csak elköszön, persze nem örökre, de konkrét naphoz és órához mégsem köthető időre, amit már nem lehet könnyed visszaszámolással siettetni. Az elengedés művészetét tette magáévá, hogy felnőtt gyermeke „hét határon” túl is boldog legyen, és talán a hajdani vajúdást is meghaladó erőfeszítéssel tanulja és gyakorolja ezt most is nap mint nap. Azt hiszem, az anyaságnak ez a legmagasabb szintű megnyilvánulása. Önfegyelem kell hozzá és még annál is több szeretet, mégpedig abból a fajtából, ami nem terem a sínek mentén lépten-nyomon. Nap érlelte, eső mosdatta, színtiszta érzelem ez, ami a közös utazás első vonatfüttyében születik, és amit sosem tudnak gyengíteni a tér és idő szétmálló kilométerkövei.
