Csaba sosem szerette a hivatalos ünnepnapokat. A karácsony és a húsvét hangulatával még csak-csak megbarátkozott az évek során, de a nők napját, vagy pláne a Bálint-napot legszívesebben átaludta volna.
– Sokáig nem értettem, mi baja ezekkel az alkalmakkal – kezdte történetét Bea, a negyvenesek táborába belépni készülő férfi hajdani párja, aki az egyetlen, éppen ezért nagybetűs ex minőségében idézte fel a közelmúltat, természetesen álnév mögé bújtatva annak szereplőit.
– Pontosan tizenegy hónapos volt a kapcsolatunk azon a február 14-én, és én egy doboz „köszönömcsokival” szerettem volna emlékezetessé tenni a piros betűs napot. Csaba éppen egy lelkileg nagyon sérülékeny időszakban volt akkoriban – az év első negyede valahogy mindig nehezebben telt neki, erre már az ismerkedésünk elején figyelmeztetett –, és amikor meglátta az ajándékom, csak annyit motyogott a bajusza alatt, hogy nem kellett volna, de majd odaadja valamelyik haverének születésnapra. Én persze teljesen leblokkoltam ettől a reakciótól, ez azonban még nem volt elég, a következő percekben ugyanis a „kedves” párom a vadonatúj frizurámat kezdte kritizálni. Most már tudom, hogy mindez védekezés volt a részéről, de azon az estén nem volt lelkierőm racionális okokat keresgélni. Szerettem volna köddé válni, ehelyett végigkínlódtam az estét. Pár nap múlva aztán rakétasebességgel tértem vissza egy korábbi kapcsolatba, amiben közel sem éltem meg olyan finom lelki és szellemi közösséget, mint Csabával, de legalább tudtam, pontosabban úgy gondoltam, hogy nem érhetnek kellemetlen meglepetések.
– Mindez egy doboz csoki miatt? – értetlenkedtem.
– Jogos a kérdés, de igazság szerint nem csupán ennyiről volt szó. Csabát az együttlétünk legszebb hónapjaiban is láthatatlan falak vették körül, amiket sosem mertem megpróbálni lebontani, talán nem is tudtam volna. Néha napokra eltűnt, a telefonját is kikapcsolta, és amikor végre felbukkant, semmit sem árult el a hollétéről. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta minden aggodalmamat, sőt, gyakran mondogatta, hogy érte nem is lehet aggódni, hiszen a szüleit sem foglalkoztatta annak idején, hogy mi van vele. Vaskezű nevelést kapott, főleg az anyjától, aki egyszer, még 18 éves kora előtt elzavarta otthonról, amiért nem ért haza vacsoraidőre. Ez Bálint-napon történt tizenegyedikes korában, egy román nyelvtanból tartott konzultácó után, ahova együtt járt az akkori „szimpatiájával”. Hazakísérte a lányt, aki behívta, hogy megmutassa a születésnapjára kapott kisállatot, egy sünit, és amíg azt dédelgették, elszaladt az idő. Amikor Csaba hazaért, az anyja azzal fogadta, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Így aztán több napot az utcán töltött a hidegben, lépcsőházakba behúzódva. Ahhoz túl büszke volt, hogy barátokhoz vagy ismerősököz forduljon segítségért, netán éppen a lányhoz, aki miatt megbüntették. Végül az édesapja kereste meg és csalogatta haza, de az anyjával még hetekig nem szóltak egymáshoz. Azt hiszem, akkoriban üzent hadat minden olyan ünnepnek, ami bármi módon kapcsolódik a női nemhez. Pedig kisgyermekként rajongott az anyjáért, sokáig az volt minden vágya, hogy bár egy szikrányi melegséget kapjon tőle. Biztos vagyok benne, hogy a megannyi visszautasítás és főleg az otthontalanná válás emléke késztette arra, hogy évtizedek múlva így viselkedjen velem. Utólag azzal magyarázta a reakcióját, hogy úgy érezte, kihűltek az iránta való érzelmeim, és az ajándékommal próbálom ezt leplezni.
– Amúgy hogy ismerkedtetek meg? – szakítottam meg kérdésemmel a cselekményszálat.
– Az interneten, egy társkereső oldalon. Hetekig találkozgattunk a virtuális térben, mielőtt a konkrét fizikai együttlétre sor került volna. Csaba a képernyő mögött valahogy sokkal nyitottabbnak, bevállalósabbnak tűnt, mégis igazán azzal az elegáns visszafogottsággal csavarta el a fejem, amit a későbbiekben „élőben” tapasztaltam nála. Azt is nagyon bájosnak találtam, hogy több plátói kapcsolat után én vagyok az első igazi barátnője, a műveltsége pedig egyszerűen lebilincselt. Nem volt olyan irodalmi mű vagy filmtörténeti alkotás, amiről ne tudtunk volna órákat beszélgetni.
– Nem érte volna meg megmenteni ezt a kapcsolatot?
– Ahhoz én túl egyszerű lélek vagyok – szögezte le Bea, miközben sokadjára vette számba a szőnyeg rojtjait. – Vágyom a boldogságra, de még inkább a szeretetre és az elfogadásra, és ennek érdekében sorsdöntő kompromisszumokra is képes vagyok. Talán ha Csaba egy kicsit is harcol értem, visszarohanok hozzá, de amikor megtudta, hogy az exemnél vigasztalódom, méltóságteljesen hátat fordított. Pár hónap múlva aztán a felmelegített kapcsolat is véget ért. Mint utólag kiderült, csak azért csalogatott vissza magához a régebbi párom, hogy fájdalmat okozhasson, amiért annak idején elhagytam. Mit mondjak, sikerült a terve. Azóta nem keveredtem újabb érzelmi viharokba, a munkámra összpontosítok, színházba, moziba járok, vagy beülök a barátnőkkel valahova egy kávéra, néha pedig befizetek egy egyszemélyes külföldi utazásra. Ez számomra a gyógyulás, tisztulás időszaka, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egyszer majd olyannak lássam magam, amilyen igazából vagyok, nem pedig annak, amit mások tükre mutat.
