2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gottfried Wilhelm Leibniz német polihisztor több tudós kortársával együtt kereste azt a módszert, amellyel általánosan megismerhető a világ összefüggése. 

Kottarészlet Johann Sebastian Bach Süßer Trost, mein Jesus kömmt című kantátájából


Gottfried Wilhelm Leibniz német polihisztor több tudós kortársával együtt kereste azt a módszert, amellyel általánosan megismerhető a világ összefüggése. A hatalmas tudással rendelkező emberről Nagy Frigyes király azt állította, hogy „önmagában egy akadémia”.
A XVII-XVIII. században élt tudós minden bizonnyal ismerte a zeneelméletet, és zenekedvelő lehetett, mert annak ellenére, hogy nem írt zenei tanulmányt, a muzsikára úgy tekintett, mint a világ megismerésének egyik fontos tényezőjére. Meglepő néhány mondata, amelyekben a matematikát és a zenét amolyan testvértudományként említi: „A zene a szellem rejtett számoló tevékenysége, amely nem veszi észre, hogy számol”. „A zene a lélek öntudatlanul végzett aritmetikai művelete, viszont nem számviszonyokat érzékelünk, hanem szerkezeteket.”
Ahhoz, hogy érthetőbb legyen Leibniz álláspontja, érdemes kis kitérőt tenni a barokk és a klasszikus zene történetében, és ezen belül a zenei gyakorlatban. A barokk és a klasszicizmus korában a zeneszerzők gyakran csak a fontos zenei szólamokat írták le, a kísérőhangszerek (a continuo-hangszerek) csak a basszus szólamot és a harmóniát jelző számokat kapták. A hangok fölé vagy alá írt számok a harmóniák hangösszetételét, állását jelzik. A zenészek jól ismerték ezt a fajta jelölést, így a számok alapján könnyen meg tudták szólaltatni a kíséret négy szólamát. Az ilyen számozott kíséret előnye, hogy a kellő gyakorlattal rendelkező zenész bármilyen hangnemben képes volt eljátszani a harmóniákat, míg a hangjegyekkel rögzített szólamokat aligha lehet könnyedén más hangnemben előadni. Ha megnézzük, milyen volt egy-egy ilyen kotta, máris érthető Leibniz vélekedése, ugyanis az előadónak – akár gyors tempóban is – a számokat zenévé kellett alakítania, vagyis a számjegyeket muzsikaként értelmezte. Így tehát valóban nem számviszonyokat, hanem zenei szerkezetet érzékel a gyakorló muzsikus.
Igaz, hogy a mai zenei gyakorlatban háttérbe szorult ez a fajta kíséret, de a hallás után játszó zenészek ma is gyakran számviszonyokban gondolkoznak a harmóniákat illetően, ugyanis sokkal könnyebb arra gondolni, hogy mekkora távolság (hány lépés) van két harmónia között, mint szó szerint bemagolni egy sor akkordot.
A magyar zenepedagógiában Kodály Zoltán hasonló jellegű módszert dolgozott ki a tömegoktatás számára. A sokat emlegetett Kodály-módszer egyik területe az úgynevezett relatív szolmizáció. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek tudatában rögzül a dúr és a moll hangsor jellege, és kottából való énekléskor minden dúr hangsort dó-ré-m stb. hangokkal, a moll hangsorokat pedig lá-ti-dó stb. hangokkal szolmizálnak. Lényegében itt is arról van szó, hogy az éneklő személy a kottát nézve tudat alatt számol, mert a hangjegyeket folyton át kell értelmeznie, át kell számolnia ahhoz, hogy helyesen tudja énekelni. Első hallásra ördöngösen nehéznek tűnik ez a módszer – és az abszolút hallással rendelkezőknek valóban az is –, de gyakorolva megkönnyíti az alapvető kottaolvasói ismeretek elsajátítását.
A fentiek alapján teljes mértékben beigazolódik Leibniz meglátása, hogy zenével tudat alatt matematikai műveleteket végzünk. Mindebből logikusan következik, hogy a zenetanulás egyáltalán nem hátráltatja a matematikai, fizikai ismeretek elsajátítását, sőt inkább folyamatosan edzésben tartja az agy matematikai műveletvégző képességét. Nem véletlen, hogy megjegyezte valamelyik nagy zenész, hogy a zene és a matematika az emberi gondolkodás két véglete. Aki mindkettőt uralja, az könnyedén megérti a világ ésszerű részét.
Kodály mondta, hogy a zene olyan érték, amelyet minden művelt nemzet igyekszik közkinccsé tenni. Népzenénkben benne van teljes nemzeti identitásunk, nemzeti érzésvilágunk. Úgy is mondhatnánk, a népdal – akármelyik népé legyen is – egy nemzet lelki gyűjteménye. Minden érzésnek megvan a maga dala. Így tehát tudat alatti öngyógyító reflex is. Nem véletlenül vannak balladák, tréfás dalok, gyászos melódiák, szerelmi énekek, keservesek és duhajkodó hangvételű dallamok. Az embernek minden életérzésére jut népdal. Az éneket énekelve pedig tudat alatt kimondjuk érzéseinket, így ugyanazt a hatást érjük el, mintha megosztanánk valakivel. Arra a kérdésre, hogy egy iskolásnak miért fontos minden életérzésről énekelnie, csak az a válaszom, hogy énekelve akár előre begyakorolhatunk minden érzést, lelkileg felkészülhetünk szinte minden hatásra. Jobb, ha felkészülten ér akár az öröm, akár a bánat, mintha váratlanul törne ránk. Hasonlóan a sporthoz, nem akkor kell megtanulni úszni, amikor beleesünk a vízbe, hanem előtte, nem akkor kell megtanulni szaladni, amikor menekülni kell. A védőoltást sem akkor adják, amikor már betegek vagyunk. Ugyanez a helyzet a népdalokkal is: mindig jobb felkészültnek lenni. Ezért nevezhető öngyógyító, lelki regenerációs szernek a népdal.
Ha elfeledjük népdalainkat, elmarad a gyógyító erő is. Véletlen talán, hogy alig éneklünk népdalokat, és egyre gyakoribbak a lelki panaszok? Kevés ének hangzik el ajkunkról, de annál több pirula fogy. Az éneket nem kell megvenni, elég, ha egyszer megtanuljuk, és bármikor elővehetjük. Elfeledjük vagy elfeledtetik velünk a népdalainkat? Ne engedjünk ennek a hatásnak, mert ezzel csak gyengítjük lelki immunitásunkat!
Szilágyi Mihály 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató