Hétköznapi történet
Sándor bácsi, hivatalos nevén Septelean Alecsandru, biztos pont a vajdaszentiványiak életében. Hozzá fordul minden gazda, ha egy-egy munkagép meghibásodik, ha javításra, karbantartási munkára van szükség. Egy helybéli állattartó hívta fel a figyelmünket a 76 éves esztergályosra, aki nyugdíjasként sem tette el emlékbe a szívéhez nőtt, régi szerszámokat. Minden bizonnyal ő is azok közé az elhivatottak közé tartozik, akiknek a szakma gyakorlása örömforrás és megtartó erő.
Váratlanul látogattunk el az ősz hajú, szemüveges férfihoz, munkaruhában jött elő a fogadásunkra az udvaron szürkéllő műhelyből. Tökéletes magyarsággal köszönt, hellyel kínált, aztán olyan természetességgel kezdett el mesélni, ahogy csak az életet igazán becsülni, élvezni tudó emberek szoktak.
– Itt születtem, ebben a faluban. Hárman voltunk testvérek: két fiú és egy leány. A szüleim román anyanyelvűek voltak, de otthon csak magyarul beszéltek, így én is ezen a nyelven tanultam meg gondolkozni. Az első négy iskolai osztályt románul végeztem, mivel azonban Vajdaszentiványon felső tagozat csak magyar nyelven működött, ötödiktől a második anyanyelvemen folytattam a tanulást. Az általános iskola után, 15 évesen már dolgoztam.
– Már akkor a fémszakmában? – szóltam közbe.
– Akkoriban még kőművesként. Bányavidékre, a Hunyad megyei Vulkánba kerültem, aztán Parosénybe, a villanytelepre. Ott a szénszállító gépeknél dolgoztam. Ezután bevonultam katonának, 18 hónapig tartott a szolgálat. Leszerelés után kerültem Marosvásárhelyre. A Prodcomplexnél, a lakatosoknál kaptam állást. Pár év múlva, 1967-ben láttam meg egy hirdetést, ami arról tájékoztatott, hogy fémipari szakmunkástanfolyamot szerveznek a könnyűipari gépgyárnál, a későbbi Imatexnél. Jelentkeztem. A képzés tíz hónapot tartott, elméleti és gyakorlati része is volt. A résztvevők az első perctől bekerültek a termelésbe. Így lettem esztergályos.
– Hol kapott állást a továbbiakban?
– Két évig a Metal szövetkezetnél voltam, ott egyéni normára dolgoztunk. 1973-ban aztán átkerültem az Építőipari és Szerelési Tröszt (TCM) alegységéhez, a SUT-hoz, karbantartói munkára. Repülőn kívül mindenféle gépeket javítottunk, még hajót is. 1981-ben a marosszentgyörgyi betonkeverő állomáshoz kerültem, ami szintén a SUT-hoz tartozott, a rendszerváltás után vált külön tőle. 2001-es nyugdíjazásomig ott dolgoztam.
– A ledolgozott évtizedek alatt Marosvásárhelyre költözött?
– Amíg nem volt megfelelő buszjárat, béreltem egy lakást a városban. Később, amikor már volt mivel hazajönni, az ingázást választottam.
– Alapított-e családot?
– Nem voltam magányos típus, de ez kimaradt az életemből.
– Beszéljünk egy kicsit a nyugállományba vonulás utáni időről.
– A munkát itthon folytattam, a műhelyemben. Ha nem is mindennap, de gyakran jönnek hozzám a falubeliek valamit javíttatni. A környékről, Toldalagról, Unokáról, Pókából, Sárpatakról is ide járnak. Főleg aratáskor van sok munkám, kikopott alkatrészeket cserélek ki, ha szükséges, módosítok valamit a gépeken.
– Errefele jövet több vajdaszentiványitól megkérdeztük, hogy jó úton járunk-e. Mindannyian megjegyezték, mekkora szükségük van az ön munkájára. A helybéli fiatalok nem igyekeznek öntől ellesni a szakmát?
– Most is volt nálam valaki, aki esztergapadot szeretne vásárolni, és tanácsot kért, hogy milyent válasszon. Három hónappal ezelőtt egy másik fiatalember vett esztergapadot. De ők ezt kimondottan hobbinak tekintik. Az az igazság, hogy manapság anyagilag nem kifizetődő ez a megélhetési forma. Én viszont szeretem, és végzem is, amíg az erőm engedi.
– Szabadidejét mivel tölti a legszívesebben?
– Hátramegyek a kertbe, elfoglalom magam a veteményesben. Időnként bekapcsolom a tévét, vagy a kezembe veszek egy könyvet. Régebb sok irodalmi művet is olvastam, ma már inkább csak a szakkönyvek kötnek le.
Már a kapun kívül voltunk, amikor beszélgetőtársam visszatért a nyitott ajtajú műhelybe, ahol sok évtizedes gépek várták az utasításait. Szinte láttam magam előtt, amint időtlen nyugalommal újra kézbe veszi a szerszámokat.
