Csütörtöki kimenő
Évekkel ezelőtt, még az elmúlt világban mesélte egy barátom, aki innen települt át Kiskunfélegyházára, hogy 44-szer járt Itáliában, mióta odaát él. Tehette, mert nyelveket beszél, mert egyszer vállalkozott arra, hogy az üzem éldolgozóit elkalauzolja Olaszföldre. Beleesett végzetesen. Akkor furcsállottam, csodálkoztam, de nem alkottam semmiféle ítéletet.
Ma már értem rajongását, hiszen az utóbbi tizenöt évben magam is tucatszor választom úti célul Itáliát. A mondat korrekciója: az utóbbi tizenöt évben minden utunk tervezője és kivitelezője a feleségem volt, aki az utolsó lépésig mindent pontosan kimódolt, és csudák csudája: számításaink találkoztak az itáliai valósággal; a szálláshelyek és repülőjáratok változatos lehetőségeivel nem kerültek kibékíthetetlen ellentétbe.
Születésnapi ajándék gyanánt keresve sem lehetne jobbat kivitelezni, mint egy luccai kiruccanást péntektől keddig. Na persze el kell jutni Kolozsvárra, de ez megoldható autóbusszal is, ami letesz a Széchenyi téren, melyet nem a nagy államférfi lovas szobra dominál, majd taxival kihajtatni a szamosfalvi Árvajankó repülőtérre, és onnan már csak egy ugrás Bologna. Másfél órás repülőút a lilafehérekkel. (Hogy az ingyenreklámnak még az árnyékát is elkerüljük.)
Lucca Toscana északnyugati részén, közel a tengerparthoz, Pisa, Pistoia szomszédságában helyezkedik el, kényelmesen, dombok nélkül, a maga 80 ezres lélekszámával kisvárosnak számít olasz viszonylatban is.
Vonatra szállás. Jegyváltás a szokott automatából. Kiderül, hogy nincs olcsó közvetlen járat abban az időzónában, tehát megalkuszunk (magunkkal és a vasúttal), átszállunk Pratóban. Egyórás várakozás után végre újból a szerelvényen ülünk. Május vége van, és a honi esős hideg hetek után ragyogó napfény, kék ég és mind a 31 celzius bennünket vár.
Meg Lucca városa. Fallal körülkerített óvárosának csudájára járnak a látogatók. Dupla városfal, melynek teteje kényelmes, pados, árnyas sétaút, kocogók útvonala, kerékpározó csapatok és magányos pedálbajnokok versenypályája. Innen az ó- és az újváros is kitűnően megszemlélhető. Meg az óvárosi tornyokból, melyekből bőven áll rendelkezésére annak, aki bírja a lépcsőzést csigában. A Guinigi-torony tetején szépen megnőtt tölgyfák közül pillanthatod meg a látványt. Egyébként az óvárosba szűk barlangszerű alagúton juthatsz be kívülről a vasútállomás felől. Valahol azonban a falon egy szélesebb bejáratot is nyithattak a XX. századnak, hisz a szűk utcákban gépkocsik, kis szemetesautók és minibuszok, valamint robogók is falhoz szoríthatják a járókelőket. Kiugró pihenőkövek állnak ki az öreg épületek falából.
Azért ne túlozzunk, vannak kiváló óriási terek vagy kisebb otthonos piazetták, ahol sátrak sűrűsödnek, a nagyságok szobrait övezve. Kézművesvásár volt azon a szombat-vasárnapon, amikor a várost róttuk: bőséges kerámiakínálat (vásároltunk két cserépbaglyot – azok megnyugtatására mondom, akik ismerik a szerző szenvedélyét, és tudják, hogy Olaszban a bagoly a szerencsehozó madár), és persze képeslapok és emlékérmék is beszerzésre kerültek. De nem ez a lényeg, ez csak amolyan járulékos nyereség.
Szállásunk egy régi patríciusház földszintjén volt, téglamennyezetes, gerendás, hatalmas szobában. Kilátásunk pedig a térnek nevet adó Szent Péter-templomra nyílott. Az épület a toszkán építészeti hagyományokhoz híven háromhajós román kori, melynek homlokzatán két rend oszlopsort képeztek ki. Felül 7, alatta 14 oszlopot helyeztek föl építői. (Véleményem szerint ez afféle rangsorolás is, minél több oszlopsor, annál jelentősebb egyházi építmény.) És persze a templom a fekete-fehér ellentétre építve „csíkos”. Ugyanez ismétlődik meg hatványozottan a Szent Márton és Szent Mihály – a város főtemploma, katedrálisa – esetében is. Az utóbbit a római fórum helyére emelték 12. századi kőművesei és kőfaragói. Lenyűgöző, tökéletes építészeti remekmű.
Mégis, ami ebbe a városba vezetett, az egy váratlanul, nem kifejezetten keresett látkép volt. Hirtelen a semmiből és a Facebookról bukkant fel Lucca főtere, amely tökéletes ellipszist mutat. Rajzolata nem véletlen, hanem a középkori ember találékony-
ságának tanúbizonysága. Ugyan mit kezdhet a kezdő itáliai keresztény az amfiteátrummal? Vallása tiltja a nagy arénás játékokat, színházat, a gladiátorküzdelmeket, hát lebontotta és köveiből felépítette saját városát. Meghagyta az aréna (amfiteatro) négy boltozatos bejáratát, és a teret vásártérré nemesítette át. A tágas téren van két pad (szabad és önkéntesen elfoglalható), van viszont két ajándékbolt, és rengeteg vendéglő, étterem, fagylaltozó, különféle kínáldák. Jó a kávé, friss a croissant, kellemesen hűs a Moretti (sör), és mindenhol tudogatnak angolul.
A turistakalauzok egynapos, átmenő kirándulásra alkalmasnak mondják, mi azonban három napig sem tudtunk betelni a város nyugalmával, színeivel, illataival, a látvánnyal, az utcák hűvösével és árnyas parkjaival. Különben itt született Puccini, akinek szobra és emlékháza is van Luccában.
A vasárnap este a város már csak az ottlakóké. Zene, társalgás, rengeteg hangos beszéd, focizó gyerekek a tereken, felnőttek együtt rúgják a lasztit a srácokkal, lányok röplabdáznak, csapatokban húznak el ismeretlen célok felé.
Elfelejtettem megérdeklődni, melyik ligában játszik Lucca. Utánpótlásból azonban nincs hiány.
