Tömegvonzás és a zene vonzása

A 7-es szám amolyan misztikus szimbólumként röppen fel újra előttünk, ha a barokk zene egy kevésbé ismert részével ismerkedünk. Emlékezzünk vissza: a zenei hétfokúság (a skála hét hangja), a héthúrú görög líra (hangszer), a szférák zenéjének említésekor hét bolygóról van szó, a teremtés és a pihenőnap együttesen ugyancsak hetes számot eredményez, és nem szabad megfeledkeznünk a hét szabad művészetről sem. Érdekes, de ezennel nem merül ki a hetesek gyűjteménye, ugyanis Isaac Newton egy újabb meglepetéssel bővítette a kört.

Isaac Newton igen érdekes tudósa a barokk kornak. Mai fiataloknak példaképe lehetne, mert csakis akaraterején, tudásvágyán múlott, hogy nem juhpásztorság lett a tudománya. Egyszerű szülők gyermeke, apja írástudatlan kisbirtokos, tehát a fiúnak is ezt az életutat körvonalazta a családi hagyomány. Sok véletlennek vagy isteni gondviselésnek köszönhetően messze kanyarodott ez az út a birtokról. Az apa már a gyerek születése előtt meghalt, a fiút nagyanyja nevelte tovább. Már az is csoda, hogy iskolába kezdett járni. A tanulás nem tartozott kedvenc foglalkozásai közé, de ezen is egy véletlen változtatott. Egy alkalommal összeverekedett egy nála nagyobb, erősebb és jobban tanuló diákkal. Szinte előre látható volt a végeredmény, de Newton megmakacsolta magát, és addig folytatta a küzdelmet, míg ellenfele alulmaradt, ekkor határozta el, hogy tanulásban is megalázza támadóját. Hamarosan elsőként állhatott a kitűnő tanulók sorába. A gimnázium befejezése után visszakerült a birtokra, ahol juhokat őrzött. Talán végérvényesen juhász maradt volna, ha egyszer nem bízza a nyájat az egyik béresre, ő pedig elment könyveket kölcsönözni. Ezalatt a béres véletlenül elmélázott, szétszéledt a nyáj – mint János vitéz esetében –, a disznók pedig ledöntötték a szomszéd kerítését, csúnya botrány kerekedett a tudásvágyból. Végül a tudás győzött, mert felfigyeltek tehetségére, és elősegítették továbbtanulását. A Cambridge-i Egyetem hallgatója lett, majd később tanára is.

Newtont fizikusként, matematikusként és csillagászként ismerjük. Általános iskolában az odafigyelő diákok bizonyára mind hallották a tudós fejére eső alma történetét. Arról van szó, hogy egyszer Newton a kertben sétált, és megfigyelte a lehulló almát. Feltette magának a kérdést, hogy miért mindig a Föld középpontja felé esik minden tárgy. Végül megfogalmazta a tömegvonzás törvényét: a testek tömegük függvényében vonzzák egymást, ez a vonzerő pedig csökken, ha a testek közötti távolság nő. Természetesen az almás történet inkább egy szemléltető példája lehetett Newtonnak, mint megtörtént esemény.

Kutató szellemű tudósként a természettudomány minden jelensége érdekelte. Felfedezte, hogy az üvegprizmán áthaladó fehér fény színekre bomlik, és a felbontott fényt ugyancsak prizma segítségével lehet újra fehér fénnyé „keverni”. Optikai kísérletei során rájött, hogy lencsés teleszkóppal nem lehet elérni korlátlan nagyítást, mert a lencsék prizmaként színekre bontják a fényt, ezáltal a megfigyelt tárgy képminősége jelentősen romlik. Ennek kiküszöbölése érdekében tükrökkel próbálkozott, és megalkotott egy újabb távcsövet, amit ma Newton-távcsőként ismerünk (ez az első tükrös távcső).

Kepler bolygómozgásokról írt törvényeit matematikailag alátámasztotta, de nagy hatással volt rá Kepler zenéről írt műve is. Ezúttal érdemes odafigyelnünk a bevezetőben említett 7-es szám újabb érdekességére. A már említett prizma segítségével a fehér fényt összetevőire bontva Newton hét színt határolt el.

Színek és hangok – életünk igazi íze. Szemünkkel látunk, tapasztalunk, fizikailag megismerünk, fülünkkel érzelmileg hangolódunk a világra. Az érzelmi változások pedig értelmünket is irányítják. Nem véletlenül jelentette ki Newton: a zene a kulcs a világmindenség teljes megértéséhez. Annak ellenére, hogy nem volt gyakorló zenész, a zene elméletét és rendezettségét tapasztalva érezte a rendteremtő hatást, a harmóniát a hangok és a természet világában. A Cambridge-i Egyetem könyvtárában talált kéziratos jegyzetfüzetéből kiderül, hogy sokat foglalkozott a hangok matematikai és fizikai szabályszerűségeivel.

Külön newtoni sajátosság, hogy összefüggést látott a színskála és a zenei skála között. Az általa hét tartományra osztott színátmenetek és a hét zenei hang érdekes szerveződését írta le. Az Opticks című kiadott könyvében (1704) szemlélteti a színek és hangok összefüggéseit.

Első látásra/hallásra talán különös, hogy Newton hangokat társít színekhez, de ez egyáltalán nem volt ritka jelenség ősidőktől kezdve. A kínaiak például már időszámításunk előtt a harmadik évezredben színérzetet társítottak zenei hangokhoz. Azt állították, hogy csak az képes megérteni a világot, aki színeket lát a hangokban és hallja a színek hangját is. Az a képzettársítás nem nevezhető letűnt irányzatnak, ugyanis a zenében mindmáig él, az irodalomban pedig a szinesztézia mint művészi eszköz ugyancsak hangulatosabbá teszi a szöveget.

A zene csodákra képes: ha kell, színeket láttat vagy mesés világot varázsol. Megfontolandó egy kínai monda üzenete. Valamikor réges-régen, időtlen időkkel ezelőtt élt két híres zenemester: Wen és Sziang. Egyszer csak híre kerekedett, hogy Sziang mester zenéjével varázserőre tett szert. Wen mester elindult, hogy felkeresse a csodatevőt. Rá is bukkant, és tanítványává lett. Három évig tanulta a zenei mesterséget, végül csalódottan és keserűen tette félre a citerát. Bánatosan vált el mesterétől: „Nem az a baj, hogy nem tudom megfelelőképpen érinteni a húrokat, vagy nem tudok semmiféle dallamot alkotni; amit én akarok, az nem a húrokra, ami az én célom, az nem a hangokra vonatkozik. Amíg belül, a szívemben ezt meg nem találtam, addig külsőleg, hangszeren nem is tudom kifejezni. Ezért nem merem megmozdítani a kezemet, ezért nem merem érinteni a húrokat. De adj nekem még egy kis haladékot, és aztán vizsgáld meg, hogy mit tudok.”

Telt-múlt az idő, Wen mester nem tudott nyugodni. Éjt nappallá téve igyekezett megtalálni a hangok nyitját. Hosszú idő múlva egyszer újra megjelent Sziang előtt. Kezébe vette citeráját, a sípokat, és zengte a dalt. „És ekkor – tavasz ideje volt – megszólaltatta a Sang-húrt, és a nyolcadik nádsíppal kísérte. Hirtelen hűvös szél kerekedett és a növények és a fák termést hoztak. Amikor beköszöntött az ősz, belevágott a Güo-húrba, és a második síppal adta meg a kíséretet. Enyhe fuvallat áramlott és a növények és a fák kitárták pompájukat. Nyáron a Yü-húrba vágott, és a tizenegyedik síppal kísérte. Dér és hó esett, a folyók és tavak hirtelen befagytak. Aztán beállt a tél és Wen belevágott a Dzsi-húrba, és az ötödik síppal kísérte. Erre égetően sütött a nap és a kemény jég gyorsan elolvadt. Végül megszólaltatta a Gang-húrt, és egyesítette a négy másik húrral. Bájos szellők susogtak, boldogságot hozó felhők úsztak az égen, édes harmat hullott és erősen csobogtak a források.” A dal véget ért, a mesevilág fátyolos páraként enyészett el. Sziang mester mély sóhajtással eszmélt a valóságra: tanítványa megbabonázta. Immár Wen is belépett a nagy mesterek társaságába.

Miről is beszél ez a kínai legenda? Vajon csodás mese csupán, vagy több annál? Mit mondana erre egy mai ember: lehetséges ez a varázs, vagy ámítás az egész? Természetesen nem arról van szó, hogy a zenélés hatására felborult a természet rendje. A zene inkább az ember képzeletvilágát képes irányítani, megváltoztatni. Ha átéljük, amit hallunk, mi is megtapasztalhatjuk a csodát. És aki ezt egyetlenegyszer is megérzi, az nem fogja többé azt mondani, hogy a zene amolyan „melléktantárgy”. Ahogy Wen mesternek sem sikerült egyből a varázslat, neki is sokat kellett gyakorolnia, szívét edzenie, úgy nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy részesüljünk a csodában. A kínai legenda szerint csodát művelni és azt megérezni csakis tanulás árán lehet. Ha felületesek vagyunk, túl hamar vágyunk a könnyű sikerre, csalódásban lesz részünk, és szomorúan tehetjük félre a lantot, a tanulást. De ha kitartóak vagyunk, részesei, sőt mi több, teremtői lehetünk a csodának.

Tanuljunk tehát kitartással, bizakodással, reményekkel!

Szilágyi Mihály