Május 20–22. között új alternatív kulturális fesztivál született Marosvásárhelyen, a Kult, melynek szervezői – Bota Melinda és dr. Kádár Annamária – novella és illusztráció kategóriában pályázatot is hirdettek a rendezvény alapmotívumául szolgáló Életbátorság címszóval. Az – elsősorban fiatal tehetségeknek megnyilvánulási lehetőséget kínáló – felhívásra több mint 80 írás és közel 50 illusztráció érkezett, a határon túlról is küldtek be pályamunkákat – tudtuk meg Bota Melindától, aki arról is tájékoztatott, hogy a nyertes műveket közös kiadásban jelentetik meg a tehetséges illusztrátorok munkáival együtt a második, decemberi Kult fesztiválra. A Bookyard Kiadó gondozásában megjelenő kiadványt ekkor be is mutatják, a díjazott illusztrátorok munkáit pedig kiállítják a Kultúrpalotában.
A két kategória zsűrielnökei Bartos Zsuzsa díjnyertes író, irodalmi szerkesztő és Zsuzsanna Reis illusztrátor voltak. Az értékelő bizottság döntése értelmében a novellák mezőnyében két írás kapott első díjat: Rezeda Réka Szerethetetlen és Violet C. Landers Az eső sem mossa el című alkotása. A további nyertesek, pályaművek nem díjazási sorrendben: Újfalusi Kata: Gyöngyvér, Balogh Zoltán: Nadrágszíjkeringő, Lovass Adél: Szarból várat, Kántor Csenge Virág: A Kilencedik. A nyertes illusztrátorok, nem díjazási sorrendben: Baritz Zsolt, Bucsányi Endre, Bartók Andrásné Gyöngyvér, Barna Dorottya, Szentgyörgyi A. Zselyke.
Decemberben újabb fesztivált hirdetnek meg a Kult szervezői, a díjazott munkákat pedig a jövő májusi fesztiválon egy új könyvben jelentetik meg.
Főállásban álmodozó…
A Rezeda Réka szerzői néven jelentkezett pályázót, a – szülő és gyermek, illetve testvérek közötti, sokszor ellentmondásos viszonyokról szóló – Szerethetetlen című novella íróját elektronikus levélben kértük rövid bemutatkozásra. Kérésünkre válaszolt, sorait az alábbiakban közöljük: „Magyarország dél-alföldi régiójában élek. Elméletben jogász vagyok, a gyakorlatban főállású álmodozó. 2019-ben kezdtem el kreatív írást tanulni, de gyerekkorom óta írok fikciót a saját kedvemre.
A történeteim középpontjában szinte kivétel nélkül az emberi érzelmek állnak. Elsősorban szórakoztató irodalommal foglalkozom: számos novellám olvasható az Aranymosás Irodalmi Magazinban, és szórakoztató irodalmi kiadó antológiájában is publikáltam már. Szépirodalmi terepen idén próbáltam ki magam először: elsőként a Felhő Café novellapályázatán, ahol a szakmai verseny harmadik helyezését és a közönségdíjat is elhozta a pályaművem. Hatalmas megtiszteltetés, hogy a KULT Alternatív Kulturális Fesztivál keretében kiírt pályázatnak köszönhetően Szerethetetlen című kisprózám eljuthat Székelyföldre.”
Most pedig következzen egy nagyobb ízelítő a műből.
Anna összegömbölyödve kushad az ágyban, a gyűrött plédek és göcsörtös párnák sírhalmai között. Bágyadt napfény csordogál be a sötétítőfüggöny redői alatt. Csípős izzadtságszag párállik a takaróból, a lepedő nyirkos a verejtéktől. Ki kéne cserélnie a huzatot, de ahhoz fel kellene kelnie, és semmi kedve felkelni.
Madarak cserregnek az ablak alatt. Anna a fejére húzza a paplant.
Fojtogató sötétség.
Anna szívverése felgyorsul. Milyen lenne megfulladni?
Elképzeli, hogy víz mélyén fekszik.
Levegőért kapna, de ellenáll a késztetésnek.
Az ajkába harap.
Benntartja a levegőt.
Sajog a mellkasa.
Az anyja is ezt érezte vajon, mielőtt lélegeztetni kezdték?
Anna minden idegszála oxigénért könyörög. A tüdeje sikít.
A mobilja megcsördül az éjjeliszekrényen.
Anna mélyen beszívja a levegőt. Lelöki magáról a paplant, felkapja a telefont, és a kijelzőre pillant.
Már megint Hajni az.
Anna tarkóján égnek merednek a pihék.
Nem veszi fel, de nem is nyomja ki a készüléket. Vár. Amint elhal a csörgés, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle.
Hajni biztosan megint be akarja rángatni a kórházba.
Anna dideregve a feje búbjáig húzza a takarót, mintha a súlyos sötétség megóvhatná a félelemtől, csakhogy amitől fél, az maga a félelem; a fagyos, sikamlós, páni rettegés, ami minden alkalommal gúzsba köti a testét, amikor a kórházra gondol: a fehérre mázolt falakra, a fertőtlenítő szúrós bűzével keveredő testszagra, a gépek pittyegő lármájára az intenzív osztályon, meg az apja hamuszürke arcára, semmibe révedő tekintetére…
Elég.
A mobil újra felberren. Anna az éjjeliszekrényre hajítja, és a másik oldalára fordul.
Pisilnie kell, de nincs kedve kimenni a vécére.
Éhes, de nem akarja elvonszolni magát a hűtőig, úgysincs benne semmi, csak néhány fonnyadt narancs, meg egy natúr joghurt, mert hétfő óta vásárolni sem volt kedve, és már vasárnap van, az első nap a héten, amikor végre nem kell az arcára kényszerítenie a mindenrendben-maszkot, amikor végre nem kell kikelnie az ágyból, és nem is fog, még Hajni kedvéért sem, itt fog heverni egész nap, apja is mindig megengedte neki gyerekkorában a lustálkodást, és ahogy behunyja a szemét, és odaképzeli magát a tehénszagú tanyára a gyermekláncfűcsomók közé, me-gint kislánynak érzi magát: napsugárba öltözik a zömök vályogház, Hajni a veteményesben totyog a petrezselyemlevelekhez gügyögve, szellő libbenti mézszőke haját, apjuk moslékot önt a disznóknak, a meleg bizsergeti Anna nyakát.
Valaki felkrákog mögötte. Anna szíve nagyot dobban. Hátrafordul.
Anyja az, rámosolyog, munkától göcsörtös kezét nyújtja. Anna utánakap, de a kép kicsúszik a fejéből, és ő újra az ágyában fekszik; nem lát mást, csak a takarója alatt hömpölygő sötétséget, a gondolatok kipárolognak belőle, mint pórusokból a verejték, és nem marad más utánuk, csak egy elfelejtett gyerekkori emlék napfényízű maradéka.
Anyja még a gondolataiból is elmenekül. Az emlékekben sem akar vele lenni. Anna mellkasa összeszorul.
Egész délelőtt ágyban fekszik. A csupasz plafont bámulja. Ebéd helyett bevesz egy altatót. Végre elnyomja a delírium, dülöngélve lépeget álmok közé szőtt emlékei nyálkás felszínén: hol a tanyán eteti a rikoltozó tyúkokat, hol a városban kozmetikázza a vendégeket. Genny fröccsen a gyulladt pattanásokból. Apát is kikozmetikázhattad volna, károgja Hajni, rendbe hozhattad volna a bőrét, hogy ne fessen úgy a temetésen, mint a csonttá szikkadt kóró, de Anna tovarebben egy másik álomba. Anyja karjába bújik. Hajnikám, becézi az anyja, és Anna nem javítja ki, mert az ölelő kéz puha és gyöngéd, és ha az anyja rájönne, melyik lányát tartja a karjában, hirtelen nagyon sürgőssé válna, hogy leszűrje a húslevest vagy megfejje a tehenet.
De hiszen ő Anna, dünnyögi egy búgó férfihang. Munkától cserzett kéz simul a vállára.
Valahol egy másik életben csengő berreg. Anna szemhéja ólomsúlyú, de felnyitja.
– Tudom, hogy itt vagy! – csendül egy női hang a bejárati ajtó felől. – Engedj be!
Anna azt kívánja, bárcsak visszasüppedhetne a rémálmok közé, de minden akaraterejét összeszedve feltápászkodik, és ajtót nyit Hajninak.
Húga telt arca pirospozsgás a lépcsőzéstől, mézszínű fürtjei dús loknikban omlanak a vállára. Hogy irigyli Anna azokat a tincseket! A tincseket, amiket az anyjuk mindig megsimított, amikor elment a kisebbik lánya mellett, bezzeg az ő pocsolyabarna haját akkor simogatta utoljára, amikor elballagott az elemiből… Hogy irigyli Hajni félszeg, de őszinte mosolyát, a tejfehér bőrét, amit nem gyűrnek redőkbe a gondok.
Irigyel mindent, ami Hajni.
– Aggódtam – csiviteli Hajni. – Nem vetted fel a telefont.
A húga befurakszik a lakásba, lerúgja a csizmáját, ledobja a kabátját a fonott rattanfotelbe az előszobában, a sapkáját a kopott cipőtároló szekrényre ejti, és már az egyetlen szobában jár. Kesztyűje a rozoga komódon landol, Hajni meg Anna ágya szélén, és Annában viharfelhőként hömpölyög a harag a gondolattól, hogy a testvére egy perc alatt kitölti a rendelkezésre álló teret, pont, mint amikor megszületett, és neki ki kellett költöznie a szülői hálóból, és később, amikor az anyjuk szíve szép lassan úgy megtelt Hajni vidámságával és gondtalan csicsergésével, hogy Annának már nem maradt benne hely.
– Hogy megy a gazdaság? – reszeli Anna összeszorított fogai között. Izzadságfolt nő a hálóinge hónaljánál.
– Voltam bent anyánál.
Anna leereszkedik a betonszürke padlószőnyegre, a falnak veti a hátát. Zúg a feje.
– Hiányzol neki.
– Na persze.
– Pedig így van.
– Nem is tud beszélni. Mondta az orvos a telefonban.
Anna nyelve a szájpadlására tapad. Az apja sem tudott beszélni, alig bírta megemelni márványeres kezét, rángatózott az ujja, Anna nem tudta, mit akar, de reménykedve hajolt a szájához, várta a feloldozást, szeretlek, Anna, megloptál minket, de megbocsátok, ám apja torkából nem szavak törtek elő, hanem bugyborékoló hörgés.
Anna hátán végigvágtázik a hideg.
– Szóval telefonáltál – Hajni felvonja a szemöldökét.
– Persze, hogy telefonáltam.
Az én anyám is, nem csak a tiéd.
– Két megállóra van innen a kórház – Hajni hangjában szemrehányás csendül.
De én nem tudok… Apa óta nem bírom…
Anna nem találja a szavakat. Hogyan magyarázhatná el Hajninak, mit érez, amikor az izzadt testek bűzével vegyes fertőtlenítőszagra gondol? A villogó számokra a monitorokon, a gépek sípolására?
A húga nem volt itthon, amikor az apjuk beletenyerelt a rozsdás szögbe, Krétán üdült a pasijával. Az anyja sok-sok éve nem beszélt Annával, de akkor felhívta, beszámolt róla, hogy az apja vérmérgezést kapott, és kórházba került, és megtiltotta, hogy szóljon Hajninak, hadd pihenjen felhőtlenül szegény, hiszen annyit dolgozik, az apjuk pedig úgyis rendbe jön, és utólag csak nevetni fognak ezen.
De az apjuk nem jött rendbe.
Anna halántéka lüktetni kezd. Hajni nem volt ott, nem kellett nap nap után elviselnie a gyomorforgató halálszagot, látni az apjuk egyre fakuló bőrét és az ürességet a szemében. Hajni felhőtlenül pihent, amíg az apjuk haldoklott.
Anna tudja, hogy igazságtalan, de nem érdekli. Hajninak semmi köze hozzá, miért nem megy be a kórházba!
– Tudom – fintorog Anna. – Nekem két megálló, neked két óra tömegközlekedés…
– Ha én be tudok menni, te miért nem?
Anna kilöki a fejéből a kórház emlékét. Anyjára gondol. Talán tényleg várja őt? Megfakult emlék hullámzik át az elméjén egy pisze orrú, lisztes kötényű fiatalasszonyról, aki kislánykorában minden este a saját ágyában altatta. Aki Süninek becézte, amiért olykor tüskés a modora, és árnyjátékkal fűszerezett meséket talált ki, amikor Anna beteg volt. Ilyenkor bevackolták magukat a hálóba, felkattintották a kislámpát, és anyja állatokat formált a kezéből: két kinyújtott ujjával nyulat, fektetett kúp alakba zárt kezével sünt, aminek Anna mindig képzeletbeli tüskéket rajzolt a hátára a mutatóujjával. Ilyenkor úgy érezte, ő maga a mese hőse.
Anna szíve megremeg.
Az emlékek összemosódnak, anyja mosolygós arca fintorba torzul, és Anna fülében ott recseg az örökké köztük függő kérdés, hogy Anna miért nem ügyes, okos és engedelmes.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
