Tizenhatodik nyelvlecke

Már méreteiben és díszítésében fölhívja magára a figyelmet a főtér közepén álló Bányai-ház. Gyermekkoromban leginkább ezt a kétemeletes palotát csodáltam meg, pedig nem is tudtam, hogy egykor még Bernády polgármester úr is lakott az emeleti lakosztályban.

Amint a túldíszített épület igénytelenül elrontott földszinti ablakait nézzük, újból kirívónak látjuk a kirakatablakban megjelent feliratokat: MEXTEN; bby; MANGANO; Tofy; DENNY ROSE, egy erdélyi, fele magyar, fele román városban. Angolul jól beszélő ismerősömtől érdeklődtem a jelentésük felől, s ő lekicsinylő mozdulattal intett egyet, majd továbbhaladva csak ennyit mondott: márkanevek.

Pedig jó száz éve itt áll ez a hivalkodó főtéri épület, s ennyi idő alatt akár tájékozódási ponttá is válhatott volna, hiszen mi ma is így beszéljük meg a találkozások helyét, hogy a Dudutz-saroknál például. Lehet, nem is kell százévnyi idő egy-egy jól megformált és eltalált elnevezés meghonosodásához, hiszen még „nemlétében” is hivatkozunk a Maros vendéglőre. Azok az épületek hangulatukkal, sajátosságukkal beépültek a várostörténetbe, a tudatunkba, mert nemzedékek ittlétének részei voltak. Kíváncsi is vagyok, egy-két emberöltönyi idő után fog-e valaki Marosvásárhelyen így tájékozódni: a MANGANO melletti színháznál.

Van már annyi élet- és Marosvásárhely-tapasztalatom, hogy nyugodtan kijelenthetem, az arra érdemes nevek és elnevezések, fogalmak úgyis megmaradnak, s az érdektelenek, jelentéktelenek kihullnak az idő rostáján. A Tutun félig elment és félig itt maradt nemzedékem számára úgy is fogalom, ha már rég nem érződik ott a török kávé illata.

Nem nosztalgiázok és nem siratom letűnő világunkat, hiszen ez az élet rendje: lassan beállnak helyünkre az utánunk érkezők, átveszik épületeinket a mögöttünk jövők, én csak egyszerűen elmerengek a gondolaton: mi lesz az unokám tájékozódási pontja Marosvásárhelyen? A DENNY ROSE vagy a Görög-ház?

Úgy gondolom, ebben a felkavart migráns világban jöhetnek majd ide afgánok, szíriaiak vagy akár angolul beszélő jenki feleségek, mi úgyis ezekkel a nevekkel tartjuk meg és emlékezünk városunkra: Súrlott Grádics, Aranykakas, Kossuth utca, Rákóczi-lépcső. Egyébként már száz évvel ezelőtt is érkeztek hozzánk angol kisasszonyok nyelveket tanítani báró vagy grófi gyerekeknek, aztán névtelenül felszívódtak, s nekünk közben megmaradt a székely ezermester Bodor Péter, a Bolyai utcán elmerengve sétáló Molter Károly, a virágos-szekerét húzó Teleki Gemma, mert ez volt a mi városunk, és még egy ideig ez is marad.