Hétköznapi történet
Tépettnek tűnő, fekete ruhájában leginkább valami távoli, egzotikus vidékről érkezett óriáslepkére emlékeztetett. Olyanra, amelyik kizárólag éjszaka repül. Kolozsváron szállt fel a Budapest fele tartó autóbuszra, egy kisfiús arcú fiatalember és egy magas, szemüveges lány társaságában. Két ajándékszatyrot szorított be az ülések fölötti csomagtartóba, közben aggódva kérdezte kíséretét:
– A virágaim vajon kibírják?
Az elkövetkező órákban mondatfoszlányokat kaptam el a közelemben, tőlem átlósan elhelyezkedő lánytól.
– Olyan jó lesz! – szakadt ki belőle többször is az izgatott sóhaj. Az elhangzottak alapján lassan összeraktam magamban a képet: ő is azért a videóstalálkozóért utazik a magyar fővárosba, amiért a fiam meg én. A féltve elraktározott virágok pedig a rendezvény jelmezversenyére készített kellékek, valószínűleg azt a ruhát fogják majd díszíteni, amiben a titokzatos utas az autóbuszra felszállt.
Nem sokkal a határ átlépése után körü-löttünk már mindenki aludt. Kíváncsi voltam erre a lányra, csak azt nem tudtam, hogyan szólítsam meg. Végül ő oldotta meg a helyzetet.
– Nincs egy „pézséje”? – fordult felém. Csak nedves törlő volt nálam, azt mondta, az is megteszi. Most már nem esett nehezemre beindítani a társalgást.
– Kolozsvári egyetemisták vagytok? – kérdeztem.
– Igen, ott tanulunk. A barátaim székelyföldiek, én meg pesti vagyok.
– Hogyhogy erdélyi egyetemen tanulsz? – kérdeztem gyorsan, attól tartva, hogy előre fordul, és ezzel lezárul a párbeszéd.
– Anyukám Kolozsváron született, a rendszerváltás után telepedett ki a szüleivel Magyarországra. Sokat mesélt a gyerekkoráról, a monostori negyedben töltött évekről. Mindig vágytam rá, hogy közelebbről megismerjem azt a világot. Meg az is vonzott, hogy kiszabadulhassak az otthoni burokból. A szüleim elég konzervatívak, középiskolás koromban is elvárták, hogy betartsam az évekkel korábban lefektetett szabályokat. Például este 8-ra, legkésőbb 9-re mindig otthon kellett lennem, ha tíz percnél többet késtem, kitört a balhé. Tudtam, hogy ha egy másik városba, pláne egy másik országba kerülök, a „börtönélet” is véget ér.
– A szüleid hogy fogadták a terved?
– Talán furcsán hangzik, de az volt a szerencsém, hogy sohasem voltam igazán jó tanuló. Az iskolai osztályzatom és az érettségi eredményem alapján csakis tandíjas helyre számíthattam, ami Pesten jóval többe kerül, mint mondjuk Kolozsváron. A pszichológia szak például, ahova mindig is készültem, nálunk háromszázezer forint egy évre, míg a Babeş-Bolyain alig kétszázezer. Így nem kellett sokat győzködnöm a családot.
– Milyen volt a váltás? Megfelelt az elképzeléseidnek?
– Túl is szárnyalta azokat. Anyuék ragaszkodtak hozzá, hogy a kolozsvári rokonoknál lakjam, és ez egy ideig így is volt, de már az első héten belecsöppentem egy igazán belevaló társaságba, kettejükkel – intett fejével az egymás mellett bóbiskolókra – rövid időn belül össze is költöztünk. A szüleim ezt nem igazán díjazták, végül azonban belátták, hogy így sokkal könnyebben magamba szippantom az itteni életet. Egy kétszobás lakást bérlünk a belvárosban. Sokat járunk bulizni, mozizni, jókat főzünk együtt. Végre igazán szabadnak érzem magam. Most még csak elsőéves vagyok, de a lakótársaimnak köszönhetően már úgy ismerem a várost, mint ha mindig is ott éltem volna.
– Hogy jött a budapesti közös kirándulás ötlete?
– Természetesen én találtam ki – ragyogott fel az arca a busz félhomályában. – Most, szombaton lesz a videóstalálkozó Pesten, és a lakótársnőmmel a srác születésnapjára összedobtuk a belépőjegy árát. Mi több, beneveztem őket és magamat a cosplayre (sz.m.: jelmezverseny). Jó ideje játszadozunk az ötlettel, hogy elmegyünk erre a bulira, és most valóra váltjuk az álmunkat.
– Te kit jelenítsz meg a versenyen?
– Arya Starkot a Trónok harcából. A karakter harciassága ragadott meg. A regényciklus nyitókötetében az anyja úgy jellemzi, hogy „félig fiú, félig farkaskölyök”. Gyermekkoromban én is vadóc voltam, játszani pedig kizárólag fiúkkal szerettem. De nem változom át teljesen Aryává, az egyediségemet majd fekete műanyag virágok jelzik. Csak bírják ki az utazást.
– Milyen érzés hazatérni?
– Izgalmas, főleg azért, mert a szüleim nem is tudják, hogy útban vagyok Pest felé, és ha minden jól megy, ez később sem derül ki. Mióta megkezdődött az egyetem, csak egyszer voltam otthon, a téli szünetben, a tavasziban ugyanis székelyföldi körútra mentünk a barátaimmal. Imádom a nyüzsgést, anyuék azonban nem azok a „kimozdulós” emberek, munka után legszívesebben otthon, a panelban sziesztáznak, és ha hazamegyek, elvárják, hogy csatlakozzam hozzájuk. De most az a cél, hogy a barátaimmal legyek. Ők még sohasem voltak Budapesten, az idegenvezetőjük leszek, és megmutatom nekik azt a nagyvárosi pörgést, amit a világon a legjobban szeretek. Persze, bizonyos mértékben ez Kolozsváron is megvan, ezért is élvezem az ottani életet.
– Hol fogtok lakni ezekben a napokban?
– Van spórolt pénzünk, majd bérelünk valamit. Nem szerveztem semmit előre, hogy minden spontánul történjen. Amúgy csak hétfőig maradunk.
Hirtelen felgyúlt a villany az autóbuszban, a sofőr pedig bejelentett egy 15 perces pihenőt. Beszélgetőtársam a barátaira nézett, akik ráérősen ébredeztek, pár perc múlva pedig vidáman ugráltak le a jármű lépcsőjéről. Utolsónak a fekete ruhás lány libbent le. Ahogy társaságával a közeli benzinkút felé igyekezett, minden mozdulatában ott vibrált az a lepkekönnyű szabadság, amit legtöbbször hiába kerget, néha azonban igazán magáénak érez az ember.
