Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2023-11-20 14:00:00
Abortuszon átesett kiskorú, nemi erőszak tizenéves áldozata, fizikailag, illetve lelkileg elérhetetlen szülő, kiégett tanár, kirekesztett iskolás, betonnehéz kamaszmagány és még megannyi jól ismert figura, örök érvényű téma villant fel a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Ahogyan a víz tükrözi az arcot című dokumentarista előadásán, amelyet november 15-én, szerdán két marosvásárhelyi középiskola diákjainak is bemutattak a Mihai Eminescu Kulturális Központban.
Az erdélyi és magyarországi turnéra indult társulat vásárhelyi fellépését hosszas várakozás és szervezés előzte meg – mondta dr. Kusztos Bálint Etelka magyar szakos tanárnő, akit a kétszer telt házas produkció megvalósulásában igazgatóin túl a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Teológiai Líceum magyar szakos tanárai is támogattak. A pedagógus korábban – 2015 májusában – is meghívta városunkba az Osonót a – most már 12 éve született – előadással, amelyet akkor a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében láthattak a Gheorghe Şincai Technológiai Líceum tanulói Rauca Tonia igazgatónőnek köszönhetően. Ezúttal ugyanennek a tanintézménynek a diáksága és jó pár pedagógusa – köztük egy igen lelkes román és egy angol szakos tanárnő –, valamint a rákóczis fiatalok és oktatók alkották a népes hallgatóságot. (A nyolc évvel korábbi előadásról 2015. május 19-i lapszámunkban számoltunk be.)
Jelenet az előadásból
A szentírási idézetből született cím – „Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember” (Példabeszédek 17:19) – egy olyan színházi élményt sejtet, amely a nézőt önmagával segíti szembenézni. Mozaikszerű élethelyzetek, párbeszédek helyett önvallomásszerű monológok egymásutánja mozdítja ki kényelmi állapotából a jelenlevőket – diákokat és kellő empátiával rendelkező pedagógusokat egyaránt –, talán eddig kimondatlan kérdések és válaszlehetőségek is születnek, de ami a legfontosabb: az érzékeny témákban személyesen érintett – mai vagy egykori – fiatal érzi, hogy nincs egyedül a megnevezetlenül, ösztönösen cipelt terhekkel.
Az Osonó Színházműhely november 15-én 621. és 622. alkalommal mutatta be az előadást, amelyet eddig három kontinens 24 országának közönsége láthatott – árulta el a felvezetőben Fazakas Mihály társulatvezető, a darab rendezője, aki a színpadi produkció létrejöttét megalapozó drámatáborról is említést tett. A tábor 12 résztvevője saját, személyes történeteket mesélve 78 olyan problémát fogalmazott meg, amelyeket a családban, a társadalomban, illetve önmagukban érzékeltek. Ezekből a problémafelvetésekből körvonalazódott a tinédzserek külső-belső világát éles fénnyel átvilágító előadás.
A társulatvezető a rövid ismertető után jó kikapcsolódás helyett jó bekapcsolódást kívánt, majd el is indult a kívülállónak talán extrémnek tűnő, sok serdülőnek azonban a mindennapi valóságot jelentő megnyilatkozások láncolata. A látottak-hallottak természetesen nem maradhattak feldolgozatlanul, ezt szolgálta az előadást követő játékos párbeszéd rendező és közönség között.
A beszélgetés első felében Fazakas Mihály arra kérte a diákokat, hogy idézzék fel a jelenetekben használt kellékeket, és foglalják össze az azokkal kapcsolatos gondolataikat, érzelmeiket. A Gheorghe Şincai középiskola tanulói elsőként az óriási plüssmacit említették. A rendező elmesélte, hogy is került ez az ölelni való játékfigura a társulathoz – a macit egy ismerős ismerősének kisgyermeke kapta ajándékba, és mivel félt tőle, a család könnyű szívvel megvált a puha plüssfickótól –, majd a későbbiekben arra kereste a választ, hogy ez a játékmackó kellemes vagy kellemetlen érzést váltott-e ki inkább a jelenlévőkből, és ha a belső hangja lehetnének, mit mondatnának vele.
„Milyen jó nekem, hogy valaki törődik velem”; „Milyen magányos lehet a fiú, aki ölel”; „Én csak egy pótlék vagyok”; „Vajon az egyetlen pozitív dolog vagyok az életében?” – hangzottak el egymás után a plüssbe rejtett gondolatok, majd kézfelnyújtással az is kiderült, hogy sok tizenévesnek még megvan a játékmackója.
A felidézett kellékek között szerepeltek továbbá az előadás elején eldobott játékbabák, a több funkciót betöltő – többek között ruha alá dugva a szexualitás korai felvállalását, illetve az anyaszereppel való játszadozást érzékeltető – gumilabdák, a bőröndök, az ugrókötél, egy kávédaráló és a betondarab, ami több jelenetben az új élet metaforájaként tűnt fel a fiatal anya karjában.
– Egy gyerek jelenléte súly is lehet – született meg az értelmezés a közönség soraiban, majd a rendezői kérdésre, hogy ki érezte már legalább egyszer, hogy teher a szülei számára, jó sok kéz a magasba emelkedett (a Fazakas Misiét is beleértve).
Fazakas Mihály társulatvezető beszélget a diákokkal Fotók: Simon Erika
A továbbiakban a társulatvezető arra volt kíváncsi, hogy a sűrű, tömény színházi élmény befogadása után milyen mozzanatok maradtak meg a legélénkebben a diákokban. Többen az álmokról szóló jelenetet említették, azon belül pedig az időt – és ezzel együtt bizonyos negatív családi történéseket – megállító távirányító motívumát, de az apjával való párbeszédre reménytelenül vágyakozó szereplő, az iskolatársai által zaklatott, elfogadása érdekében cigarettázni kezdő és cigarettát osztogató diák és a tizenévesen nemi erőszak áldozatául esett lány vallomása is érzékenyen érintette a fiatalokat.
A lányokból nagy egyetértést váltott ki a férfiakat „lényként” emlegető kritikus-ironikus monológ, amire egy fiú csak annyit jegyzett meg, hogy ami elhangzott, az „rossz, de sajnos igaz”.
A rendező arra is rákérdezett, hogy mennyire volt a diákok számára zavaró a párbeszédek, interakciók hiánya, illetve az, hogy a színészek nem is nagyon fordultak egymás felé. Ezt egy többször is felszólaló lány úgy értelmezte, hogy a bemutatott élethelyzetekkel mindenkinek egymagában kell megbirkóznia, az iskolai kirekesztés kivételével, ami egy közösségileg megoldható probléma.
A şincaios diákokkal való együttlét végén fordult a kocka, a hallgatóság faggathatta a rendezőt. Az egyik figyelemre méltó kérdés arra irányult, hogy megváltoztattak-e valamit a 12 év alatt az előadásban. Fazakas Mihály elmondta, hogy mivel a darab alapjául szolgáló témák nem veszítettek időszerűségükből, mindössze az egyes jeleneteket kivetítőn kísérő statisztikai adatokat tették naprakésszé (például azt, hogy Romániának 33 év alatt 32 tanügyminisztere volt).
A második előadást a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Teológiai Líceum diákjainak játszta el az Osonó. Kusztos Bálint Etelkát arra kértük, értékelje a két osztály viszonyulását az előadáshoz, arra is kitérve, hogy másként reagáltak-e a látottakra, hallottakra a mostani fiatalok, mint a nyolc évvel korábbi társaság.
– Jelentős, tényszerű különbséget nem látok az akkori és a mai diákok hozzáállásában, talán csak annyit, hogy a pandémia utáni középiskolások még lelkesebb és ugyanakkor még magányosabb befogadók. Ami a két osztály reakcióit illeti, a Gheorghe Şincai középiskolából érkezettek harsányabbak voltak, a kényes témákat felvonultató jeleneteket zavarukban időnként túlreagálták. Ettől eltekintve úgy láttam, hogy az előadás elérte a célját, elindított bennük egy olyan belső párbeszédet, amire eddig nem volt lehetőségük. Izgultam, hogy sor kerülhet-e erre, hiszen olyan diák is ült a nézőtéren, akinek ez volt az első színházi élménye. A rákóczis diákokból éppen ellentétes reakciót váltott ki a darab, nagy volt a csend, szinte megfagyott a levegő a jelenetek hatására. Ez a diáktársaság, bár nehezebben oldódott, nagyon mély kérdéseket fogalmazott meg az előadás alatt, utána pedig odamentek a társulat tagjaihoz, és tovább faggatták őket többek között a rendezésről, illetve arról, hogy lehet-e még ilyen drámatáborba jelentkezni.
A színházi nevelés közösségi élményt teremtő erejét hirdető, tanítványai művészetekkel való találkoztatását szívügyének tekintő pedagógus azt is elmesélte, hogy a şincaios diákokat az előadás utáni délelőttön még lázban tartották a látottak, ahogy végigment az iskola folyosóján, szinte mindenkinek volt ezzel kapcsolatos kérdése, megjegyzése. Arról is beszámoltak, hogy a külföldön dolgozó szülőknek az aznapi telefonbeszélgetés az előadáson látottak még beléjük rekedt gondolatait hangosította ki. Az egyik diák például így fogalmazott: „Engem eldobtak a szüleim, a mamám nevelt. Én végigsírtam az előadást”, amikor pedig oktatója elnézést kért a diáktól, ha érdeklődésével tapintatlan volt, a tizenéves a maga darabos, nyers stílusában csak ennyit mondott: „Nem, tanárnő, ez van”.