„Tik azt hiszitek, túltettem magam a Bözsi halálán, pedig olyan nehéz nekem még mindig a sóhajtásom!”

Bódizs Edit, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa

Interjú a nagymamámmal című remek riportkönyve egy rendkívül egyszerű, igazán könnyed stílussal rendelkező, átlátható és valóban megkapó munkává sikeredett. Az újságírói, a riporteri véna néprajzi vonatkozású, igen fontos és ma is a témában aktuális kérdéseket, korképeket boncolgatva olyan párosítást eredményezett, amelyre szakmán belül sem sokan képesek. Úgy hiszem, nemcsak a média területén, hanem a néprajztudományokban jártas szakembereket is kíváncsivá tette ezzel. 

A kötet a beszélgetésünk kiindulópontja.

– Rádiós riporterként rengeteg munka áll eddigi pályafutásod mögött. Ez így is van rendjén, teljesen természetes – mondhatná bárki –, hogyan jött az ötlet, hogy írni is kellene? Beszélsz kicsit a kezdetekről, az indulásról? 

– 1993-ban kerültem a rádióhoz, elég viszontagságos körülmények között, ugyanis mérnöknek készültem, és sosem hittem volna, hogy végül a zsurnalisztika területén kötök ki! Hát elfogadtam az első állásajánlatot, ami szembejött velem, és ez egy hírszerkesztői állás volt egy magán hírügynökségnél. Onnan már csak egy lépés vezetett a rádiózáshoz. Közben beiratkoztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem másfél éves újságírói tanfolyamára, és ’93-ban el is végeztem. Az írás gondolata mindig is foglalkoztatott. ’94-ben jelentkeztem a Romániai Magyar Szó által meghirdetett Előszoba pályázatra, elnyertem a második helyezést a próza kategóriában Susan Potter álnévvel. Rá egy évre megjelent egy antológia is a jónak ítélt pályamunkákból, Előszoba címmel, megtalálható a MEK-ben is. Hogy a nagymamám interjújára rátérjek, a sikeres pályázatom után küldözgettem be írásokat a Magyar Szónak. Ezek leginkább a falumról szóltak, a szilágysági nagymamám falujáról. Megtapasztaltam én is azt, hogy el kell távolodnod a környezetedből, hogy más megvilágításban lásd a dolgokat, ahhoz, hogy felfedezhesd a falu múltjával és feledésbe merült szokásaival kapcsolatos kincseket, értékeket. Szóval ennek a könyvnek a gondolata már a kilencvenes évek közepétől érlelődött bennem!

– Riportkönyved nagy sikernek örvendett rádióhallgatóid és az olvasók között, de szakmai körökben is. E sikered titkát minek tudhatod be? Egyáltalán annak éled meg?

– Elsősorban azzal keltettem fel az érdeklődést, hogy megpróbáltam a humoros oldalát is megmutatni ennek a falusi környezetnek. Nagymamámnak jó volt a humora, ízesen tudott mesélni. Az internetes sorozatnak valóban sikere volt, a Kolozsvári Rádió hozta le blog formájában, ami pedig a könyvet illeti, leginkább a Szilágyságban örvendett elismerésnek. Először Marosvásárhelyen mutattuk be a nemzetközi könyvvásáron 2015-ben. Ugyan tájszólásban írtam meg (mert úgy éreztem, ha irodalmi nyelven jegyzem le, amiket nagymamám mond, eltorzítom a mondanivalóját), mégsem panaszkodott senki, hogy nem értette meg. A sarmasági könyvbemutató után egy idős bácsi megjegyezte: „Ezt éjfélig el tudnám hallgatni!”. Azt hiszem, ez volt a számomra legkedvesebb elismerés, amit kaptam. De nemcsak a humoros részek hozták meg a kötet sikerét, hanem szerintem az a tény is, hogy hiteles, hogy minden egyes fejezet, történet a valóságról szól, úgy, ahogy azt az anyai nagymamám megélte. 

– A valóságban is benne éltél magában a témában, szinte eggyé váltál véle, gyermekkorodban, majd a felnőtté válás alatt is figyeltél mindenre, kérdéseket kerestél akkor is? 

– Benne éltem, még akkor is, ha az egészen régi dolgokat csak a nagymamám által mesélt történetekből tudom. Ő nem olyan volt, mint például a kalotaszegi, apai nagymamám, aki szintén szeretett mesélni, de ha észrevette, hogy próbálom kifaggatni, vagy felvenni kismagnóra, vagy jegyzetelek közben, rögtön bezárult és elhallgatott. Volt olyan is, hogy leültettem magam mellé, előttem volt az írógép, és szinte tollba mondta a régi dolgokat. Volt hozzá türelme. Míg gyerekkoromban és serdülőként jobban érdekelt a fiatalsága és a szerelmi története nagyapámmal, felnőttként már a részletekre is rákérdeztem, hogy hogyan készültek a szőttesek, hogyan művelték a földet, hogyan mostak, mit ettek a lagzikban, vagy hogy készült a házi sör! 

– A népi kultúra szellemi hagyatéka vagy a tárgyi emlékek vonzottak jobban? Kiindulva abból is, hogy rengeteg néprajzi vonatkozású használati tárgyat írsz le az interjúban. Semmi feszültség, semmi érzelmi kidomborodás; az olvasót mégis mintha egyetlen hatalmas mítosz, legenda átélésére késztetnéd. Valósággal beleéli magát az ember, pontosan úgy, ahogyan mindenki a saját nagymamáját hallgatná. Mennyire volt szándékos a kérdések egymásra illősége? 

– Sok kérdést azért illesztettem be, hogy érthetőbb legyen, amit nagymamám nekem úgy mesélt, hogy feltételezte, sok részletet már ismerek. Néha nekem is úgy tűnt, hogy ezek az emlékek lehettek volna bárki emlékei, hogy megtörténhettek volna bármelyik faluban és bárkivel a múltban, hogy szinte univerzálisak. Ahogy például a nagyapám nagymamája 82 évesen mondja: „Fiam, kiosztom a fődeket, és elmejek valamerre!”. Nagyapám pedig erre azt válaszolja: „Jöjjön nálunk lakni, mamám, eltartom én panasztalan kenyírrel!”. Mintha csak mesehősök lennének azzal a panasztalan kenyerükkel, és mintha csak világgá menni készülne az öregmama! Ezért mulatságos is kicsit, mert hova is mehetett volna „valamerre”? Csakis az egyik vagy a másik gyermekéhez! Azt viszont nem tudnám pontosan megmondani, hogy a szellemi vagy a tárgyi hagyaték vonzott jobban, vagy vonz ma is. Azt tudom, hogy mindent, amit örököltem tőle, nagy becsben tartok, a kisguzsalyt, a szőtteseket, a padládát, kasztent, el sem tudnám képzelni, hogy túladjak rajtuk. A szellemi hagyatékát pedig kötetbe szerkesztettem, tehát most ez is kézzelfogható emléktárggyá materializálódott.

– Szinte az egész falu, a közösség, ismerősök, rokonok, az életvitel, a gondolkodásmód régi emlékei a közösségtudatnak. Nagymamád, Nagy Zsuzsánna, született 1911-ben Somlyóújlakon, tudta, elmondtad neki akkor, hogy mi lesz a neki feltett kérdezősködésből? Bizonyára e témában további terveid vannak. Beszélnél róluk? 

– Sokszor sejtette, hogy meg fogom írni a válaszait, ezért is kért néha, hogy „Ezt nehogy odaírd!”, rám szólt időnként, amikor a sztori kissé pajzánra sikeredett. Aztán meg látta a Magyar Szóban megjelent írásaimat, mert az újság akkoriban járt nekünk. Annak nagyon örült, hogy a mozgássérült lányának, a nagynénémnek a történetét megírom, mert szerette volna, hogy megtudja a világ, neki milyen nehéz sorsa volt. Nagynéném, Bözsi, aki szintén főszereplője ennek a könyvnek, 1995-ben halt meg, és ettől kezdve jött meg a kedve a nagymamámnak, hogy intenzívebben meséljen. Állandóan emlegette: „Tik azt hiszitek, túltettem magam a Bözsi halálán, pedig olyan nehéz nekem még mindig a sóhajtásom!” – úgy érzem, így, ilyen eredeti módon csakis egy egyszerű asszony tudja magát kifejezni! Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy a lelki fájdalmamat így írjam le!

A terveim ebben a témában többször is megfogalmazódtak bennem, éspedig az, hogy a kalotaszegi falumról, Kispetriről (ahol a másik nagymamám és nagyapám éltek, és ahol iskolás koromban minden nyaramat töltöttem) is írok egy ilyen oral history kötetet, meg is beszéltem egy rokonommal, Katus nénémmel, hogy nyáron aztán megyek, és kifaggatom, bele is egyezett, de még nem jutottam oda. 

– A kötet összeállítása, megírása után milyen tanulságokra hívnád fel a figyelmet? És min dolgozol most? 

– Az a tény, hogy sorozatban lehozta a Kolozsvári Rádió, nem azt eredményezte, hogy azok, akik elolvasták online formátumban, már nem vették meg, hanem ellenkezőleg, eljöttek a könyvbemutatókra, és megvásárolták a könyvet is. Szerintem egy könyv csak addig él, ameddig beszélnek, írnak róla. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a vásáros standokon vagy a könyvesboltokban nincs olyan nagy érdeklődés iránta, csak akkor figyel fel egy-egy vásárló a könyvemre, ha már olvasott róla valahol, ha ismerős neki a címe. Lehet, nem elég piacos a cím, vagy az ajánló, a fülszöveg a hátlapon, nem elég figyelemfelkeltő, nem tudom. Mindenesetre a második könyvemnél ezekre a részletekre jobban odafigyelek majd, ugyanis szeretnék a 2016-ban létrehozott új blogomon (ludasmanyi.blog) megjelent írásaimból egy válogatást kiadni. Most ezen dolgozom, hogy kicsit kiegészítsem, stilizáljam úgymond a ludasmanyis szövegeimet. 

Szente B. Levente