A tibeti buddhista halálfelfogás (2. rész)
2015-02-11 15:26:46
- Bodolai Gyöngyi
Szathmári Botond vallásfilozófus, antropológus, orientalista több órát tartó előadás-sorozatában január 9-10-én a marosvásárhelyi Bernády Házban népes közönség előtt beszélt arról, hogy mi a halál, milyen fizikai és mentális tapasztalások vannak a haldoklásban, mit kell tenni a haldoklás folyamatában, mi történik a halál után, hogyan kellene felkészülni a halálra.
Szathmári Botond vallásfilozófus, antropológus, orientalista több órát tartó előadás-sorozatában január 9-10-én a marosvásárhelyi Bernády Házban népes közönség előtt beszélt arról, hogy mi a halál, milyen fizikai és mentális tapasztalások vannak a haldoklásban, mit kell tenni a haldoklás folyamatában, mi történik a halál után, hogyan kellene felkészülni a halálra. Az előadásról írt tudósítás első része arról szólt, hogy ezeket a kérdéseket hogyan kezeli a globalizálódó európai társadalom. A budapesti vallásfilozófus a továbbiakban a keleti vallások, s elsősorban a buddhizmus által adott válaszokat ismertette a közönséggel.
Bármely felekezethez is tartozik az ember, érdekes, tanulságos élmény betekinteni a keleti vallások tanításaiba. Az elhangzottakból néhány gondolatot válogattam, hisz egy kis könyvre valót tenne ki a mondottak alapos felidézése.
Bevezetésképpen hadd említsem meg, hogy Guatama Sziddhártha, a későbbi Buddha, a legtöbb hívőt számláló keleti vallás megteremtője a mai Nepál területén uralkodó király fiaként (i.e. 563 – 483 körül), a jómódot otthagyva egy olyan út keresésének szentelte az életét, amely révén minden szenvedést el lehet kerülni. A halál és az újjászületés titkáról elmélkedve, 35 évesen egy pippalfa alatt töltött éjszaka során világosodott meg, vált Buddhává, arra a meggyőződésre jutva, hogy ami keletkezett, az egyszer el fog pusztulni, így a szenvedések felszámolhatók, tehát a halál is. Ez azonban csak azoknak lehet az osztályrésze, akik elérik a megvilágosodást, és kikerülnek a lét körforgásából. Követőinek nem azt ígérte, hogy a kérdéseikre választ kapnak, hanem azt, hogy megszűnnek a kérdéseik.
Buddha szerint, a halál elkerülhetetlenségét látva, az ember olyan nézeteket dolgoz ki, melyek énje halhatatlanságát hirdetik. Ezzel azonban állandóságot erőltet egy olyan világra, amelyben semmi sem állandó. Hogy miért van a betegség és a halál? Erre a kérdésre a karmatanban (ok-okozat kölcsönhatása, törvénye) adott magyarázatot. Eszerint a lények saját tetteik gazdái, örökösei, szülöttei, ezektől függenek, és saját tetteink fognak ítélkezni fölöttünk. Amit életünkben cselekszünk szóban és gondolatban, az befolyásolja a további sorsunkat és halálunkat is.
Buddha egyik legfontosabb tantétele, hogy a létkörforgás folyamatában minden létező, így az emberi lény is minden pillanatban elpusztul, majd újjászületik. Az élet és halál ugyanazon pillanat két egymástól elválaszthatatlan oldala. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az emberben nincs semmiféle változatlan vagy önvaló lélek. Ha nincs valódi alany, feltevődik a kérdés, hogy kit érint az élet végén bekövetkező halál. S ha a halállal távozó én nem létezik, csak tudati konstrukció, akkor nincs miért szomorkodni. Az én-személyiség üres, a cselekedeteknek és tetteknek van továbbható következményük, ez a karma újjászületése, ami az ok-okozat törvényén nyugszik. Nem egy adott személy, csak a karakterek, a gondolatformák születnek újra, amelyek a személy által gondolt és megtett cselekedetek következményei. A tibeti hagyomány szerint mindenki a saját karmájának következményeként négyféle módon a hat világ valamelyikében születhet újjá. A magához való ragaszkodás, az önösség miatt épülnek ki azok a hamis képzetek, amelyek miatt kénytelen a szamszárában (létkörforgás) újjászületni. Mind a hat létállapot nevében ott van a pardó, a köztes lét kifejezés. Az első három pardó a halálhoz tartozik (a halál és az újjászületés közti szakasz), a második három az élet köztes állapota, és azt jelentik, hogy mindig úton vagyunk. És ez addig folytatódik, amíg bekövetkezik az örök élet, az örök megnyugvás, a nirvána pillanata.
Mivel a jelen életet csak egy rövid szakasznak tekintik a végeláthatatlan újjászületés láncolatában, amely valójában egy végeláthatatlan szenvedésláncolatot jelent, a halál inkább győzelem a buddhisták számára, ezért Tibetben nem a születésnapot, hanem a halál napját ünneplik. Az ő szemükben a halál olyan, mint egy elnyűtt ruha, amihez értelmetlen ragaszkodni, mert szó sem lehet a feltámadásáról. Minél jobban kényezteti valaki a testét, annál nehezebb lesz megválnia tőle. A tibeti buddhisták ezért veszik körül kevés tárggyal magukat, s ezért élnek vándor életmódot, hogy egyetlen földi hely iránt se alakuljon ki ragaszkodás bennük. A halál pillanatában az ember minden anyagi java és teste is elvész, s csupán korábbi cselekedetei és pillanatnyi tudatállapota számít. Ezt a tudatjelenlétet kell megőrizni a halál pillanatában, hogy segíthessen a helyes út megválasztásában. Ezt a tiszta tudatot nem érinti a halál, s felismerése a meditáció segítségével lehetséges. A buddhista újjászületés-elmélet nem egy adott személynek az újjászületése, nem egy létező személynek a megjelenése az időben, hanem a személy által gondolt és megtett cselekedetek következménye.
A Tibeti halottaskönyv-változatok lényegüket tekintve ugyanazt a tanítást fogalmazzák meg, a cél mindig a megszabadulás, a nirvána elérése, azaz mindenféle újjászületés elkerülése.
A halottaskönyv, amely a halál utáni állapotokról szóló tibeti tanításokat fejti ki, éppen a pardóbeli tévelygésekre kínál megoldást. Azzal, hogy a haldoklóban tudatosítja a benne lezajló folyamatokat, szembesíti a haldoklót saját magával, felmutatva számára a tudat valódi természetét. A buddhizmus egyik legfontosabb tanítása, hogy a tudati erőink átalakításával ténylegesen megváltoztatható az általunk tapasztalt világ. A halottaskönyv túlvilági útikalauzként is értelmezhető, a benne foglalt tanítások a meghalás művészetének a legmagasabb formáját képviselik.
