A tévé- és rádióilleték eltörlését is előirányzó törvény ihletett egy nyilvános vitát, melyet csütörtökön tartanak egy civil médiaszervezet kezdeményezésére, az államelnöki hivatal támogatásával.
A tévé- és rádióilleték eltörlését is előirányzó törvény ihletett egy nyilvános vitát, melyet csütörtökön tartanak egy civil médiaszervezet kezdeményezésére, az államelnöki hivatal támogatásával. Kampányidőben lévén, műbalhé látszik körvonalazódni egy jobb sorsra érdemes vitatémából.
A vita civil kezdeményezőit az háborította fel, hogy az illeték eltörlése szerintük túlságosan a politika befolyása alá helyezné a köztévét és rádiót, mert így annak fenntartására a mindenkori kormány kellene pénzt adjon a költségvetésből. Az intézmény azonban így is a politikum kezében van, hiszen a vezetőtanácsát a pártok által jelölt tagok alkotják, az elnökét pedig parlamenti szavazással ültetik székbe. A parlamentben pedig mindig és mindenkor lesz egy többség, amelyik a szabályokat diktálja, ez már egy ilyen játszótér. A politika befolyása alól kivonni a közmédiát legfeljebb úgy lehetne, ha civil kézbe adnák az irányítást, de most nem is erről készülnek vitázni.
Viszont az illeték ebben a formájában diszkriminatív, mert nem mindenki fizet egyformán a jelenlegi rendszerben ugyanazért a szolgáltatásért. Már ha kap szolgáltatást, mert a királyi televízió adósságai miatt esett el közvetítésektől az utóbbi időben. Így a befizetett pénz ellenére is hoppon maradtak a nézők. Ha a költségvetésből a mindenkori kormány kellene fenntartsa az intézményt, ez nem biztos, hogy előfordulhatott volna. Jó lenne, ha az illetékről való vitázgatásból kisülne egy fenntartható gazdasági modell az állami tévé- és rádiótársaság eltartására, hogy az intézmény ne görgessen maga előtt adóssághalmazokat. Rossz szájízzel nézik az ilyesmit a sajtó versenyszférában élő szerkesztőségei, akikkel szemben messze nem olyan elnézőek az állam hatóságai. A versenyszférában élő sajtóval szemben pedig az is diszkriminatív, hogy az állami médiatársaság, amelyet közpénzekből tartanak, most illeték formájában ugyanúgy jelen van a reklámpiacon, mint a magánkézben levő konkurensei, akiknek sem illetékből, sem költségvetésből nem juttatnak alanyi jogon pénzt. Vajon a vita arra is kiterjed, hogy zárják ki a kereskedelmi reklámpiacról a közpénzen tartott tévét és rádiót, hogy egyrészt az állami műsorszolgáltató fogyasztói ne reklámot hallgassanak, nézzenek az adópénzből megváltott műsoridőben, és ezzel több reklámbevétel is juthasson a magánkézben levő médiának?
Látható tehát, hogy vitázni bőven van miről, ha csak az állami tévé és rádió illetékből vagy költségvetésből való fenntartását nézzük. Azon túl meg háboroghatnának még a civilek egy sort az adófizető tisztességes tájékoztatáshoz való joga felett is, legalább annyira, hogy a témában meglevő szabálykeret, amit az állami mellett a kereskedelmi televíziókkal is be kellene tartatni, miért csak dísznek van az audiovizuális tanács íróasztalfiókjaiban?
