A vezető hírek között szerepelt tegnap, hogy tetten értek egy marosvásárhelyi orvost, amint 800 eurós hálapénzt fogadott el a páciensétől, akit egy autóbaleset után másodszor is meg kellett volna operálnia.
A vezető hírek között szerepelt tegnap, hogy tetten értek egy marosvásárhelyi orvost, amint 800 eurós hálapénzt fogadott el a páciensétől, akit egy autóbaleset után másodszor is meg kellett volna operálnia. A rendőrség speciális ügyosztálya és a gazdasági bűncselekményeket felderítő szolgálat felügyelőit feltehetően a páciens vagy annak hozzátartozói értesítették arról, hogy a szóban forgó sebészorvos az állami hálózatban ingyen járó szolgáltatást feltételhez köti, ami a törvény szerint bűncselekménynek számít. Ezer eurót kér a saját, az altatóorvos és a műtét során segédkező rezidens orvosok részére. Az összegen túl állítólag az orvos magatartását, szavait sérelmezték az érintettek. Amikor gyenge anyagi lehetőségeikre panaszkodva haladékot kértek, azt a választ kapták, hogy adják el javaikat, akár a lakásukat is, hogy kifizethessék a kért összeget. Ez már valóban nem nevezhető hálapénznek, amivel az orvosi ellátással elégedett páciens jutalmazza azt, aki megmentette az életét vagy segített legyőzni súlyos betegségét, és aminek legalizálását kormányszinten is fontolóra vették.
Előre megszabni, hogy egy egyetemi kórházban az átlagember lehetőségeit meghaladó összegért tegye az orvos azt, ami állami alkalmazottként a kötelessége, a hippokratészi eskü megszegése mellett (amit ma is minden végzős orvos megfogad), a humanistának tartott szakma képviselőihez valóban nem méltó magatartás. A Marosvásárhelyen történtek, ahol egyre több sebből vérzik a hajdan példaértékűnek elismert egészségügyi ellátás, egy közelmúltbeli történetet juttatnak eszembe. Ismerősöm idős édesapjának műtétje egy beültetendő eszközt feltételezett. Az orvos ajánlata, hogy a rendszer által ingyenesen biztosított helyett egy sokkal jobb minőségűt, azaz a „Trabant helyett Mercedest” kellene beültetni a páciens szervezetébe, annyi pénzbe került, hogy el kellett adniuk az idős férfi lakását. Nem baj, mondták nagylelkűen a fiatalok, az apának, apósnak helye lesz náluk, csak a legjobb ellátásban részesüljön. A garzonlakásért kapott pénzt kifizették, a műtét sikerült, de az együtt élés csődöt mondott. Végül is az idős embert akarata ellenére a lakhelyüktől jó messzire levő öregotthonban helyezték el, ahol az első hét végén felakasztotta magát, szervezetében a lakást érő szerkezettel. Nem valószínű, hogy az orvos valaha is tudomást szerzett arról, hogy a „Mercedes” mibe került. De ha igen, akkor sem biztos, hogy bevállalta volna annak a budapesti kollégájának a gesztusát, akinek az esete szeptemberben nagy port kavart a magyarországi sajtóban. A sebészorvos postán küldte vissza a családnak az előlegbe kapott ötvenezer forintot, ugyanis egy általa elkövetett hiba következtében a nő belehalt az operációba. A látszólagos korrektség „óriási öngólnak” bizonyult, és a saját kórháza jelentette fel vesztegetés elfogadása miatt.
Hogy mikor fehéredik ki a román egészségügy, és mikor éri el az orvosok fizetése azt a szintet, amikor szégyen lesz a hálapénzt kérni és elfogadni? Hogy mikor változik meg a borravalón és hálapénzen alapuló romániai társadalmi élet? Ezt az országot behálózó nagykorrupció korszakában egyelőre nehéz előre látni.
