Tető a bánaton
A Szélrózsa kankalin alig sorolható a megszokott irodalmi műfajok közé.
A Szélrózsa kankalin alig sorolható a megszokott irodalmi műfajok közé. Első része a szerzőről szólna, de mégsem csak róla, hiszen az erdélyi szűkebb pátriát, a néprajzban a két Küküllő közén Vízmelléknek mondott tájegység, kistáj népének létét elevenítené meg, miközben közvetlen beszédmódjával az erdélyi falvak sajátos problematikáját vetíti az olvasó elé. Mint mikor valaki csembalón ad elő igencsak mai darabot: eredeti minden, autentikus. Mégis, hej, bíráló élű, pattogó ritmusú, játékosan metsző, olykor a szatíráig vágó stílusban. Mindazáltal mindvégig élvezhető, közérthető, olvasmányos hangon. A történet tragikumát ekként próbálja oldani a szerző, és persze: miért is sikerülne neki.
Arról szól a jajgatás, hogy ha nem veszik is el, akkor is magunk adjuk oda, csaknem ingyért, a földünket. Nincs értelme a harsány szólamoknak, a senyvedés csontvázai suttogva is elkótyavetyélik a világot.
Akik semmiért sem dolgoztak meg, soha.
Rabló ölébe hullott préda, sosem állt ki az útszélre; ügyvédek hordozzák a szaporaságot.
Mindenki szeretne mihamarabb szabadulni a történelem terhétől. Ezek a régiek új suttyói. Aztán mindenki megvenné a terhelt történelmet. Ők az újak főurai.
Középen mindig kifárad, kinyuhad, meghal, elpusztul az is, aki végül nyerővé nyekkentődik.
De persze nem erről szól a könyv.
A második szövegrész többnyire önkényes válogatás eredménye. A publicisztikai szövegsátor kiegészíteni kívánja, amit a szerző az elején mintegy mottóként így foglal keretbe: Mondatok az életemből. Bölöni Domokosnak az „élete”: gyermekkora (kevésbé „mioritikus”, mégis örök emlékek vitráljaiba villogó) tájai és a felnőtté válás olykor nevetséges, máskor géppuskásan pergő pofonokkal járó, egy életre képen sirítő falélményei között zajlik; nem is zajlik, hanem csak bukdácsol, mint erdős-bokros legelőn az elveszett jószágát hasztalan szólongató tarisznyás legényke kányádis riadalma, erős vadriasztó álkáromkodásai… És a felnőttek: ők a Medve.
Nincs műfaja ennek a könyvnek, mégis rögtön azonosítható. Ez az ember itt is, akárcsak a nevével összekapcsolható rövid műfajban, puszta önmagát adja. Olykor vázlatosan, máskor türelmesebben. Nem szereti a hosszas dumát.
De a miatyánkos imádságig szereti a nagy elődök pompás vallomásait, lelki telitalálatait, ókori lélekkel gyönyörködik bennük, ezért is illeszti a szebbnél szebb tükördarabokat a kötet csillogó csempéi közé.
Humora az érdes tető, amelyet a bánat köré húztak az ácsok, hogy a világ fölött is maradjon szivárvány a szívünkről. (Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin, Kriterion Kiadó, 2014)
Damján B. Sándor
