2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Városunkra és magunkra néző dolgot irok itt immár…

Az egész táj egy hótenger


„Városunkra és magunkra néző dolgot irok itt immár.

Mig ezek a dolgok eltelnek Erdélyben, ez alatt a buza drágodni kezde az országban, főképpen erre ki Kolosvár felé; mert a vármegyéket pusztitotta és égette vala el az hajdu, és a ráczok inkább. A székelységre és a Bárczaság felé nem bocsátotta őket Básta.

Az én apám Nagy Szabó János az elmult karácson tájatt, hogy Konkolyt Régennél megverék, legottan felkészült minden házanépével s gyermekével, és többen is a városi főemberek; és látván, hogy e télen a had, ugymint a Sigmond pártja, itt Vásárhelyt telel, és azokkal együtt lakni nem jó – mert a szerencse is kettő – itt hagyák azért a várost, s fogának fársángra a székelységre, és ki imitt s ki amott kerese magának lakó-helyet az hol teleljen. Ekkor víjják vala Besztercét német számára.

Mi azért vagy három szekérrel el fogánk szinte Háromszékre, és ott teleltünk Ilyefalván a Kónya Elekné házában, bérben. A tél elmulván, hallók, hogy valami csendes állapot vagyon ide haza; és csak az idő tájatt, hogy a fejérvári harcz volt, kijövén és házunkba beszállánk, és látók, hogy sokan a város népe haza jött, nem sok vagyon szélyel benne.” – olvasom az 1601-es esztendő teléről Nagy Szabó Ferenc „Memoriálé”-jában. A vitéz szabómester 1659. január 19-én, a tatár betöréskor városunk védelmében halt hősi halált. Munkája, melynek „Emlékezetül hagyott irás” címet adott, 1580 – 1658. között Erdély legviharosabb korszakának eseményeit tárgyalja. Legfőbb érdeme, hogy a művelt polgár, az akkori középosztály érzelmeit s felfogását tükrözi.

Mintha csak ebből az időből köszönne felénk a Pál-napi rigmus 25-én:

„Pálfordulás, ha tiszta,

Bőven terem mező, puszta,

Ha szeles jő, hadakozás,

Ha ködös embernek sírt ás,

Ha pedig havas vagy nedves,

Lesz a kenyér igen kedves.

Ha fényes Szent Pál,

Minden termés szépen áll,

Ha Pál fordul köddel,

Jószág hullik döggel.”

Igazát ne a természetben, hanem az akkori sanyarú életű Erdélyben keressük.

„Vígan egyél és mulasd az esztendő elejét, de Vincére és Pálra vigyázz!” – szól a régi intés. A Vince-napi rigmusnak talán több igaza van:

„Ha megcsurran Vince,

Telik majd a pince.”

22-én szőlősgazdák figyelik az időjárást. Szent Vince, a vincellérek védőszentje, hispániai vértanú volt, kit halálra kínoztak a keresztény üldözések idején. De Vincét még a halálban sem lehetett legyőzni, a természet erői is védelmezték meggyalázásra kidobott testét. Vince évről évre erőt vesz a tél hatalmán.

„Beh jó világ a hóvilág,

De csak meleg szobában;

Virúlhat kinn a jégvirág,

Ha kézben telt pohár van!

 

Fel is köszöntöm tél apót,

Hogy újra visszatére:

Terítsen enyhe takarót

Vetésre, venyigére;

 

Vidor tavasz keljen nyomán,

Nyár is, ősz is dicsérje,

S jó új bor és kenyér után

Hálánk híven kísérje.”

– írta volt épp 120 éve az 1826. január 25-én Kolozsvárott született Gyulai Pál a Télen című versében.

„Az egész táj egy hótenger,

Rajt' egy-két bágyadt sugár,

De nyugodt, mint öreg ember,

Akinek nincs vágya már.

 

Lomb, virág és víg madárdal

Eltünt, mint a szerelem;

Az emlék is lassan elhal,

Száraz kórón s levelen.

 

Nyári hő és enyhe éje

És villám elköltözött,

Mint a becsvágy szenvedélye,

Küzdve annyi vész között.

 

Minden nyúgodt és kifáradt,

De nem vénség ez s halál,

Ami nyugszik, újra támad,

És tavasz, nyár visszaszáll.

 

Csak te vagy más, oh emberszív, –

Tél ha egyszer béhavaz,

Hiú vágyad hasztalan vív,

Nincs számodra új tavasz!”

Higgyünk benne, hogy az öreg Gyulai Pálnak utóbbiban nincs igaza!

Kelt 2013. január derekán, amikor már növedeznek a fény percei

Kiváló tisztelettel,

Kiss Székely Zoltán

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató