Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
1882. december 6-án Brassai Sámuel uram, a Tudományegyetem professzora, mikor Kolozsváron szextánsával megállapította a helyi időt, s igazított zsebóráján, arra gondolt, hogy bizony aligha láthatja azt a ritka csillagászati jelenséget, amit Vénusz-átvonulásnak tisztelnek a csillagászok, s ami éppen aznap történt volt, csak tőle 100 km-nyire nyugatabbi kezdéssel, éppen napnyugta előtt néhány perccel. Ugyanis a Nap–Vénusz–Föld együttállás nyolc évvel azelőtt csak Ázsiából és Ausztráliából volt észlelhető, a rákövetkezőre 122 évet kellett volna várnia.
Híres elődje, Hell Miksa, a kolozsvári jezsuita egyetem professzora s egyben az első kolozsvári csillagda vezetője, akkor éppen 130 éve kezdte el közölni „csillagtani ephemeris”-eit. Ezek oly nagy hírnevet szereztek számára, hogy 1769-ben a dán király megbízásából az akkori gyarmat, Norvégia északi részéről végezhette el a Vénusz-átvonulás precíz észlelését.
1874-ben csak Ázsiából és Ausztráliából lehetett megfigyelni e ritkaságot.
2004-ben ezt a ma már kevés tudományos jelentőséggel bíró égi csodát akár kormozott üvegen keresztül is látni lehetett 18 és 11 óra között.
S 130 évvel történetünk kezdete után, ez év június 6-án újra odaszemtelenkedett a Vénusz Földünk s a Nap közé. Marosvásárhelyről nézve helyi idő szerint 6 óra 37 perckor ért véget az átvonulás, az úgynevezett IV. kontaktussal. A kép, amit mellékelek, Szentendrén készült, a marosvásárhelyi születésű fizikatanár, Ferenczi Alpár csillagászati távcsövével. Éppen abban a pillanatban, amikor a napkorong szélét megérinti a Vénusz. Ezt nevezik III. kontaktusnak. Szépen látszanak a napfoltok is a felvételen.
A ritka égi tünemény – a következőre 2117-ig kell várnunk – Kányádi versét juttatja eszembe.
„Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.
Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.
Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.
Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve…
Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára.”
A „Tűnődés csillagok alatt” című verse szinte egyidős velem, 1955-ben írta.
„Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni…
Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem...”
Konok álmaink között ott van, ott kell lennie annak is, hogy nem csak kétezerben, kétezer-tizenkettőben, de évezredek múlva is legyen, ki a csillagokra nézzen, konok álmokat szőve. Mint a nyelvész és filozófus, botanikus s földrajztudós, matematikus és csillagász, történész s esztéta, tudománynépszerűsítő és műkritikus Brassai.
A meteorológusok június 1-jét tekintik a nyár első napjának. Ilyentájt nyugszik legkésőbb a nap, este háromnegyed kilenc körül, és későn áll be a sötét. Utolsó sugarai ferdén esnek át a mályvák testén. A fény biztatóan rásimít a büszkélkedő pihés bimbókra. A virágok fanyar, mályvarózsaszín illata lecsorog a földre s diadalmasan hömpölygeti maga előtt a nap utolsó sugaraiba szivárványosuló városi utca áporodó zizzenetét. Falu tisztaegű csillagairól álmodik egy szextáns.
Kelt június 15-én, 215 évvel az utolsó erdélyi polihisztor születése után.