Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A minap akadtam rá seregnyi emlékkacatom között az Ebhát régi utcanévtáblájára, mely házunk falán, a Kogălniceanu 4. szám alatt volt: Kazinczy Ferenc utca 3. Bizony nemcsak nevét, de még a házak számozását is megváltoztatta a történelem.
Amikor már és még Ebhát volt a neve, 476 évvel ezelőtt nyomtatta ki Vietor Jeromos nyomdász Krakkóban a Calendarivm magiar nielwent.
Mikoron minden nemzetet látnék, hogy az ű nyelvén Calendariumot szerzene, kiből esztendőnek innepit meg tudhatná, igen jónak vélém én is, hogy az magyar nyelvre az Calendariumot forditanám, kiből meg tudhatnák az gyermekek nem csak az innepeket, hanem hány hét lenne minden esztendőbe az hús hagyat, ...hány órán támadna fel minden napon az nap, mikor kezdetnék el az tavasz, nyár, ősz, tél, kibe ennek felette be csenáltam az magyar Cisiot, ...kivel vélém, hogy valamit használnék az magyarul olvasó gyermekeknek, kit jó neven ha veendnek, töbre és nagyubra ennek utánna igyeközünk – írta volt Szekel' Estvan 1538-ban.
Ezen Calendarium kétségtelenül általa volt nyomtatva, mint betűinek az azonkori krakkai magyar nyomtatványok betüivel való egyezése bizonyitja – jegyezte meg az utcanévadó Kazinczy valamikor a XIX. század elején.
Neves kalendáriumunk egyetlen teljes példányát az Erdélyi Múzeum levéltárában őrizték, s tanú rá a szebeni bejegyzés 1705-ből: »Cibinii Anno Domini MDCCV. Ipsis Idibus Nov.«
Karátson hava nagyon veret kövér disznókat,
És beh sózza szalonnáját jövendő nyárra.
Imígy fordította Székely István a decemberi csíziót. De miért veret december kövér disznókat? A XVI–XVIII. században általános szokás volt, hogy a levágandó disznót fejbevágással kábították el, ezt őrzi a kifejezés – vannak vidékek, ahol mai napig verődisznónak nevezik a vágásra alkalmas súlyú és nagyságú sertéseket.
December jégpáncélba bújt kórói, borzongó berkenyebogyók tél eleji fázódása Reményik Sándor Mezők virágaival üzen egy messzi nyárnak.
Színesedik a rét.
A margaréták föl-fölemelik
Szelíd, fehér fejük.
A karthausi, a hallgatag barát
Barátkozik velük.
Misére csenget a harangvirág
A bükkönynek s az árva lóherének,
A rét fölé az alkonyat terül,
Ezer virág ajkáról száll az ének
Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!
A virágok közt Salamon bolyong.
Vállán bíborpalást.
Fején korona, bús, nehéz arany.
Hatalma van – és tudománya van.
Mit is kívánna mást?
Mégis tűnődve megy.
Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan:
Mért nem olyan, mint ezek közül egy?
Versét a jó barát Járosi Andornak címezte 1936-ban.
Hogy négy évvel később az evangélikus lelkész, kolozsvári teológiai tanár, az Erdélyi Helikon munkatársa Magnyitogorszkban haljon meg tífuszban, 1944. december 26-án.
Löwy Dániel, akinek kezdeményezésére 1999-ben a Világ Igaza kitüntetésben részesült, mondta róla:
…világítótorony volt az emberi helytállás elszigetelt szikláján… Egyházi vezetőként küldött fényjeleit az éjszaka elnyelte. Maradt tehát az egyéni harc.
Járosi a zsidótörvények bevezetésekor kiállt a sárga csillag viselésére kötelezett barátai mellett, később hamis keresztleveleket bocsátott ki, otthonában több zsidót is bújtatott.
De Wallenberg sorsa jutott neki. A Kolozsvárra be-nyomuló oroszok 1944. október 13-án minden magyarázat nélkül több ezer férfit fogdostak össze s vittek el, az előrevonulásuk során meghalt mintegy ötezer hadifogoly létszámát kellett pótolni. Így vitték el dédnagybátyámat is: Focşani-on keresztül Magnyitogorszkba.
…egyike volt a legérdekesebb és legértékesebb személyiségeknek. Tudományos, irodalmi és művészeti érdeklodése az akkori erdélyi magyar élet egyik, sokszor rejtve működő, de igen hatásos motorjává tette őt – így vall róla Makkai Sándor.
Transzilvániára is ő nyitotta rá a szemünket – írja az akkor fiatal Koren Emil evangélikus lelkipásztor – ő indította meg lépteinket szerte Erdély földjén. A Cenk, a Nagykőhavas, a tordai templom, Kalotaszeg… s a koltói Teleki-kastély elől is ő mutatott a máramarosi havasok felé, ahol »már hó takará el a bérci tetőt«.
Szebb kilátásokat kívánva Transzilvánia nemsokára hóval borítódó bércei alá, hogy jégpáncélunk erő, s ne teher legyen rajtunk, hogy borzongó berkenyebogyók tél eleji fázódásából új salamoni bölcsesség simogassa a majdani rügybontó buzgalmakat, maradok kiváló tisztelettel minden igaz ember iránt:
Kiss Székely Zoltán
Kelt 2014-ben, Járosi Andor születése után 117 évvel