A természet kalendáriuma (CLXXVIII.)

Ma már 159 éve, hogy Bolyai Farkas a vásárhelyi református temető cintermének sarkában pihen, s annak is már 158 éve, hogy pónyik lombja árnyékolja sírját. A halálát követő tavaszon tanítványa, Dicső Lajos pojnikalmafát ültetett a sírjára, a végrendeletben foglalt kérésnek megfelelően – olvasható Weszely Tibor 1974-ben az apáról megjelent könyvecskéjében.

Miért almafát? Mivel annak gyümölcse emlékeztette volt őt három olyan almára, amely az emberiség életében fontos szerepet játszott: Éva almájára, amely kiűzte az első embert a paradicsomból; Paris almájára, amely kirobbantotta a trójai háborút és Newton almájára, mely a világ valaha élt legnagyobb fizikusa fején koppanva vezette a tömegvonzás törvényeinek felfedezéséhez. E fa – régebb úgy mondták: hajtásutódja, ma divatosabban: klónja –, azaz egyenes ági leszármazottja adta azokat az oltóvesszőket, amelyek által ennek az egyednek a genetikai anyaga több száz, ha nem éppen több ezer gyümölcsfacsemetében él tovább az egész Kárpát-medencében, s ebben a szétszórattatásban Oláh Anna barátnőmnek kiváló érdemei vannak.

Hogy a sok száz erdélyi almafajta közül miért éppen a pónyikot érte e megtiszteltetés? Nem véletlen, ezt küldte Bolyai Farkas barátjának, Gaussnak egykoron. E fajta fái gondozását hagyta legjobb barátjára Áprily. Reményiknek magának is kedvence volt a pónyikalma.

A nagyapám gyümölcsfát ültetett:

Aranyparment, batult és ponyikot

És kanadai kormos renetet.

– írja Család-fájában, ugyanazon év fordulója táján, 1933-ban, amikor legjobb barátja három versében is megidézi a hójai kertet. 

S köztük egy ismeretlen csemetét.

Isten nevében keresztelte meg,

Adván neki önnön család-nevét.

A névtelen fa Reményik-fa lett.

És nőtt azután és lombosodott,

Nagy család fölé terebélyesedett.

És későn érő gyümölcsöt hozott.

De mikor a következő tavasszal

Elvirágoztak mind a fák már régen:

Még mindig volt belőle pince-mélyen.

Most nem virágzik már és nem terem,

Letöredeztek lassan ágai.

De hogy ne álljon oly reménytelen

A vén kert egyre ritkuló ölén,

Vigasztalásul szépen ráfutott

A vadszőlő, e költői növény.

Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,

Utolsó díszül fedve fát s nevet.

Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:

Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.

Vajon ily bíbor ősz fölött lengett-e a 12 kilométeres utazásán ama hőlégballon 232 évvel ezelőtt, 1783. november 21-én, amellyel Jean-Francois Pilátre de Rozier francia fizikus és Francois d'Arlandes márki az emberi repülés történetének első lapját írták? Abban az évben a kis Bolyai Farkas nyolcéves volt. A repüléstörténet újabb nagy fejezete, az űrutazás fia zsenialitása, az Appendix, A Tér abszolút igaz Tudománya megszületése nélkül elképzelhetetlen lenne.

S vajon milyen ősz volt 138 éve, amikor Érmindszenten megszületett a magyar költészet hun király Attilája? Olyan kísérteties volt-e, mint Az eltévedt lovasában?

 

Vak ügetését hallani

Eltévedt, hajdani lovasnak,

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.

 

Hol foltokban imitt-amott

Ős sűrűből bozót rekedt meg,

Most hirtelen téli mesék

Rémei kielevenednek.

 

Itt van a sűrű, a bozót,

Itt van a régi, tompa nóta,

Mely a süket ködben lapult

Vitéz, bús nagyapáink óta.

 

Kísértetes nálunk az Ősz

S fogyatkozott számú az ember:

S a dombkerítéses síkon

Köd-gubában jár a November.

 

– borzongta Ady –

 

Erdővel, náddal pőre sík

Benőtteti hirtelen, újra

Novemberes, ködös magát

Múlt századok ködébe bújva.

 

Csupa vérzés, csupa titok,

Csupa nyomások, csupa ősök,

Csupa erdők és nádasok,

Csupa hajdani eszelősök.

 

Hajdani, eltévedt utas

Vág neki új hínárú útnak,

De nincsen fény, nincs lámpa-láng

És hírük sincsen a faluknak.

 

Alusznak némán a faluk,

Múltat álmodván dideregve

S a köd-bozótból kirohan

Ordas, bölény s nagymérgű medve.

 

Vak ügetését hallani

Hajdani, eltévedt lovasnak,

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.

 

S őriz-e még katángkéket a mező vasárnapig, 22-éig, amikor a budai MOM Kulturális Központban gyűlünk össze az Erdélyi Helikon ünnepségére. Nyíl helyett toll címmel ötödször emlékezik az Erdélyi Helikon–Marosvécsi Kemény Alapítvány az erdélyi helikonistákra, köztük a 20 éve elment Kiss Jenőre. Idegenben című versével idézem fel:

Ha otthon, ha idegenben,

jó heverészni őszi csendben:

szemem léggömbjeit eloldom,

hadd szálljanak, túl síkon, dombon.

 

Nézelődöm, de eszem máshol –

Mire is gondolna, ki távol?

Arra, mi közel áll szívéhez,

arra, mit magáénak érez.

 

Ó, mily fájó, ó, milyen szép

a messzeségben e közelség!

A sok halk emlékkel mi ér föl? – 

Szinte fáj fölkelni a rétről.

 

A rétről, melyet lám, csak mostan,

csak most veszek szemügyre jobban –

de hát nincsen mit látni rajta,

néhány virág, útszéli fajta –

 

Leszakítok egyet, egy kéket,

nézem, mily gyöngéden csipkézett,

s magyarul ejtem a nevét ki:

katáng… katáng… Vajon megérti?

 

Annak reményében, hogy erdélyi almák ízét, révbe érő eltévedt ló ügetését s kései katáng kékjét egyaránt értik otthon s idegenben, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2015-ben, a cinterem mögötti pónyik termőre fordulása után közel másfél évszázadnyira