A természet kalendáriuma (CLXXVI.)

Menekülj, te szegény, most amikor 

szőlők sárgára érett fürtjeivel 

súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel 

hagyd ott a mezőt és az erdőt, 

bársonyos fáid és a bokrok 

melyek alatt a kedvest ölelted 

meghalnak most; a hajló nagy 

fű ahová remegve csókra 

terítetted száraz és sárga. 

Hagyd ott a mezőt, az erdőt 

és gyere a házak közé...

 

– nógat a városba, a házak közé Őszi verse. Szegény Radnóti Miklóst éppen hetvenegy éve, majd háromnegyed százada hallgattatták el. Abda határában – nem házak között.

Arról, hogy mindig útközben élsz – útjaink értelme a vándorlás maga – okít Márai Sándor, látszólag ellentmondva Radnótinak:

 

„Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.”

 

Nos, ilyen lelki poggyásszal terhelve indulok neki heti vándorlásomnak a lassan kihűlő tájban. Kedves Olvasóm, tarts velem első novemberi utamon!

Invitálásomat megtetézendő hívom segítségül a 87 éve elment Tóth Árpádot Hívogatójával:

 

Én szép ifjúságom

Sárgul hervadozva,

Ülök már a sutban

Lomhán darvadozva –

Ilyen vagyok én már,

Fanyar, csöndes, fáradt,

Így szeress, ha kellek,

Nem járok utánad!

 

...Mint a kerekerdő

Májusi virággal,

Tele volt a szívem

Tréfás ifjúsággal;

Mint a kerekerdő

Novemberi gőzzel,

Tele már a szívem

Keseredő ősszel.

 

Zord egy kerekerdő!

Csupa sár és felleg!

Kivirul még? Mindegy!

Így szeress, ha kellek.

Ordas bánatommal

Dércsípte kedvemmel,

Nagy hallgatásokkal,

Őszi szerelemmel!

 

Békítő vég-kortynak

Keresem a kútját,

E bolond világnak

Szent kifele-útját:

Ha van ajkad méltó,

Ily csókkal itass meg,

Ha van karod áldott,

Az utat mutasd meg!

 

Az Istenszéke alatt a novemberi erdő tompa pasztellbe burkolózó ezer színe. A domb peremén lucfenyők zöldje – még (fa)iskolás korukból ismerem őket. Jó negyven év távolából köszönnek rám. Szépen megnőttek mára. De panaszkodnak: elpanaszolják társaik vesztét, akiket idejekorán elpusztított az emberi kapzsiság. Az emberekről árulkodnak a tarra vágott oldalt átszövő, ideges pókfonálhálónak tetsző erdei utak. Róluk hordja majd le először a talajt a vadvíz s tavaszi hólé.

Pedig „A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan kellene legyen – vallom a 47 éve elment Hamvas Bélával, aki a Fákban ekképp folytatja gondolatösvényét:

...Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl vele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben van az adás előkelősége, az adás csendes előkelősége, ami a földé”.

 

A 112 éve született Konrad Lorenz osztrák etológus A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvecskéjében a bűnök között másodikként említi azt, hogy 

„A természetes életteret elpusztítjuk, miáltal nem csak saját környezetünket romboljuk le, hanem megfosztjuk magunkat a felettünk álló teremtés szépségének és nagyszerűségének tiszteletétől is”.

 

Majd így folytatja:

 

„Az emberiség önmagával való versenyfutása, ami a technológia egyre inkább pusztulásunkra törő fejlődését vetíti előre, vakká teszi az embert minden igazi értékkel szemben, és megfosztja az olyan sajátos emberi tevékenységre, mint a reflexióra fordítható időtől.”

 

S ma osztrák pénzen vágják tarra Erdély erdőit!

E Kárpát-medencei tájat 17 évszázaddal ezelőtt még erdőkkel borított gyönyörűségnek ismerhette meg a Kr. u. 317-ben, november 11-én megszületett Szent Márton. Frankföldön eltöltött több mint emberöltőnyi idő után tért haza Savariába, hogy itthagyott édesanyját megkeresztelje.

Mélységes alázata és hite emelte Franciaország védőszentjévé a libák gágogása elárulta püspököt. Az egész világon – olvastam valahol – hatszáznál is több település viseli nevét. Erdélyben is akad 17 ilyen. Ejtsük utunkba, s vándoroljunk végig e névékköveken: Belényesszentmárton, Csíkszentmárton, Dicsőszentmárton, Kézdimartonfalva, Kóródszentmárton, Mezőszentmárton, Nyárádszentmárton, Pusztaszentmárton, Szépkenyerű-szentmárton. Zamata van valamennyinek.

A Márton-napi libasült íze mellé pedig újbor karca dukál, s vajha előkerülne ama félköpeny is – az adás előkelőségével megverten, hogy betakargassa e fázósra hangolódó erdő nélküli erdélyi tájat.

Ennek reményében őrizgetve a gondolattükrözésre szánt időt, maradok kiváló tisztelettel.

 

Kelt 2015-ben, Szent Márton előtt öt nappal