A természet kalendáriuma (CLX.)

A kétkötetes Móczár második kiadása 1969-ben rég várt esemény volt a hivatásos és az amatőr zoológusok számára egyaránt.

Sötét erdők fürödnek lomhán a Nap tüzében

A kétkötetes Móczár második kiadása 1969-ben rég várt esemény volt a hivatásos és az amatőr zoológusok számára egyaránt. Hiszen az első magyar nyelvű állathatározó 1950-es kiadása után 19 évre látott újra napvilágot a kétkötetes Állathatározó. Csere útján lettem boldog tulajdonosa még abban az évben. Az akkor még művészeti licis – különben bátyjával együtt nagy természetjáró – Körtesi Andrással, a pécsi zongoraművész-zongoratanárral cseréltem el, a tulajdonomat képező Zenei lexikont adtam érte. Az egyetemi évek alatt agyonforgatott határozók aztán '89-ben cseréltek újra gazdát. Együtt árultuk könyvtáraink javát a vásárhelyi ócskapiacon, első tulajdonosával. Egyrészt szükségből, másrészt mert amúgy sem vihettük volna akkor könyveinket határon át. Aztán 1990-ben személyesen is megismerkedtem Móczár László entomológussal, a főszerkesztővel, amikor jómagam is részt vettem az 1953-ban megszüntetett Magyar Természettudományi Társulat újraalakuló közgyűlésén.

Jut eszembe mindez, a hír hallatán, hogy Móczár László életének 101. évében, ez év július 3-án végleg távozott közülünk. Könyveiből sokan ismerték meg a rovarvilágot. Zoológusi pályafutását 1937-ben a Természettudományi Múzeumban kezdte. 1941–1944-ben a kolozsvári tanítóképzőintézet tanára, egyben az egyetem adjunktusa volt. 1969-től Szegeden megalapította volt az egyetem Ökológiai Tanszékét. A hártyásszárnyúak – méhek, darazsak, dongók, fürkészek, levéldarazsak – szakértője volt. 220 új fajt, több nemzetséget fedezett fel, de világhírűvé rovarcönológiai és -etológiai kutatásai tették. Könyveiben 45.000 rovarfaj rendszerezése vált áttekinthetővé a rovarászok számára. Ismeretterjesztő könyveiben az olvasó a rovarélet részleteit, rendkívül sokoldalú életmódját ismerhette meg.

Ma mind a növényvilág, mind az állatvilág feltartóztathatatlanul szegényedik. Számos faj kipusztul, mielőtt a szakemberek felfedezhették volna, mielőtt megismerhettük volna. Pedig közöttük is bizonyosan sok alkalmas akadt volna például a biológiai védekezésre: a kártevők elleni vegyszermentes védekezésre. Az iskolai oktatásunk az általános iskoláktól a középiskolákig a rendkívül felduzzadt ismeretanyag miatt igen nagymértékben háttérbe szorította a természet megismerését biztosító alapismereteket. A ma embere, diplomával a zsebében, elképesztően keveset tud környezetéről, s amikor a természetbe kimegy, tudatlanul bolyong az ezerarcú élővilág jelenségei között. Méreggel permetezi a gyümölcsöt létrehozó, megporzó rovarokat, féregként tapossa el a kártevőket irtó bogarakat.

A természethez vezető utat próbálta rövidíteni, a mérhetetlen elszakadást próbálta megszüntetni Móczár László is.

Az üzenet: közel, közelebb kerülni újra a természethez. Ahogy azt a pont 90 éve született Nagy László tette.

Jólesik megnyugodnom így ősz elején

itt, a dülőútmenti diófa tövén.

Tíz öles terebélye úgy borul reám,

mintha volna a házam, volna palotám.

Körben sárgul a táj, de zöld e palota,

ég az ablaka, széltől surrog zsaluja.

Fönn a madarak lakják vígan, idelenn

fáradt mezei ember fekhet hűsiben.

Kék darázs dong, a lombot csapja úntalan,

árva muzsikus, mégis nagy varázsa van.

Emlékeztet a nyárra, mély álomba nyom,

én most az aratókról ébren álmodom.

– írja az Álom a diófa alatt című versében –

Július vad tüzében áldott volt e fa,

ebédet hordó vének félkézkosara

asztallá bomlott itt a hűs tető alatt,

s édes volt a kiszáradt szájnak a falat.

Vagy ahogy Francesco Petrarca a Ti szerencsés füvek szonettjében Lauráját álmodta bele a korai felvilágosodás Természetébe.

Ti szerencsés füvek, boldog virágok,

kiken tapos mélázgató madonnám,

part, mely édes szavát figyelve andán,

szép lábának nyomát magadba zárod,

sima fácskák, friss lombbal ékes ágok,

halovány, kedves ibolyák a lankán,

sötét erdők, melyek fürödve lomhán

a Nap tüzében, oly sudárra váltok,

ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske,

mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,

s élő fényétől gyúlsz tündökletesre,

irigylem tőletek tekintetét is!

Ne lássam itt ridegnek a követ se:

lángoljatok, hisz lánggal égek én is.

Sokan sokféleképpen fogalmazták újra azt, amit valamikor Zoltán Ildikó magyar tanárnőm valahogy így simogatott a lelkünkbe: a reneszánsz akkor kezdődött, amikor a középkorból kitántorgó ember felment az útjába akadó első dombtetőre, körültekintett, s azt mondta, hogy ez szép.

Éppen 641 éve történt, 1374-ben, hogy Petrarca utoljára ment ki a kertbe Laurát álmodni.

Éppen 96 éve született az új-zélandi Sir Edmund Hillary, aki 1953. május 29-én Tendzing Norgajjal együtt elsőként mászta meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet. Hogy körültekintsenek onnan.

Új reneszánszra lenne szükségünk – gondolom.

Maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2015-ben, július közepén