A természet kalendáriuma (CCXXX.)

 

Vacog a Küküllő,

éjjel-nappal fázik,

lábujjhegyen lépked

fűzfától fűzfáig.

 

Kányádi Sándor Küküllő-kalendáriumából az Őszutó sorait hívom segítségül feleleveníteni azt az 1990. február 10-i napot, amikor égő gyertyával s könyvvel kezemben jómagam is, akkori – éppen megalakult – bolyais osztályom élén, Sütőéket követve, a református kollégium vastornyos lélekharangjának jelére, indultam a scola udvaráról végigvonulni, le a Bolyai utcán, végig a főtéren, el a Liget sarkáig. Zsiga barátom képei arról a napról kihűlni sohasem hagyják az emléket Vásárhely minden idők legnagyobb tömegmegmozdulásáról.

Úgy kihűlt a medre,

égeti a talpát.

A felhők is hol ki-,

hol meg betakarják.

 

Jó volna egy tartós

eső biztatólag

a megridegedett,

soványka folyónak.

 

Örülne a gát is,

fölgyűlt a postája.

A Maros a füzek

levelét rég várja.

 

És ha megjön a tél,

vet azonnal véget

mindenféle őszi

levelezgetésnek.

 

26 év és kilenc hónapra rá újra iskola – most a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium – védelmében gyúltak gyertyák az – amúgy megcsúfolt lombú – keleti ostorfák alatt a Bulevárdon, s könyvek gyűltek az iskola könyvtárába. Most is Reményik Templom és iskolája volt a búcsúszó.

Gyermekkori levélposta emlék. Kézdivásárhelyen Paál Attila nagybátyám – egykori diákja a marosvásárhelyi katolikus főgimnáziumnak – még őrizte azt a 78-as fordulatszámú vastag „bakelitlemezt”, amelyen az 1943-as évfolyam végzősei népdalokat énekeltek. Féltve őrzött recsegő kincsét egyszer meghallgathattam magam is. Emlékeimben úgy élnek e dallamok, mint a természettel összekapaszkodó hit sóhajai.

Nézem a mostani szürke felhőjű egét a Vár sétánynak. Az azóta megérkezett Novemberi esőre lehullt az első hó is immár. S lám, 

 

Egy vízcsepp szála se szakadt el,

mégis hiába kapaszkodnék rajtuk az égre.

A felhő, ha lélegzem benne,

mint az angyalok, –

Távoli tájak páráit adja át.

Ködök hónapjában jutok csak

messzi földek leheletéhez,

esők hónapjában

eltéphetem csengő-köteleit az égnek:

A tél beáll, az éjszakákon

csendet kívánok, csendet.

Hallani akarom az ág,

a párkány,

a tenyerem,

szívem rebbenését,

mikor régi illatú első pelyheket ringat-lenget.

– hívom segítségül Lászlóffy Aladárt.

Történetek a Somostető alól. Meséket mormog a Trébely s az általunk még az ötvenes évek elején is leánylíceumként ismert iskolaépület. Tanítónő nagyanyám onnan ment nyugdíjba, s az iskola féltve őrzött kin-csét, a kémiai szertár gyémánt és drágakő jénai üvegutánzatait rejtő dobozt jómagam is rejtve vittem át a Bolyaiba Molnár Zoli bátyámhoz Solymosi Berta néni jóváhagyásával. A háború alatt és után csaknem teljesen kifosztott két iskola – az egykori református kollégium és az egykori katolikus főgimnázium – természettudós tanárai így segítették egymást a ’60-70-es években (is).

Akkor láttam – azóta sem – a Koh-i-noor másolatát. A nagy, ovális alakú, halványlila színű gyémántot a dél-indiai Ándhra Prades államban, Guntur közelében találták feltehetően a XIII. században. 1739-ben kapta nevét a perzsa sahtól, jelentése: A fény hegye. Az utolsó szikh maharadzsa adta át  a brit Kelet-indiai Társaságnak. A gyémánt 1851-ben érkezett Londonba, Viktória királynő koronázási ajándékaként. Azóta a brit koronaékszerek része. Átadását Indiában még ma is a nemzeti önérzeten esett sérelemként tartják számon, s India teljes joggal követeli vissza.

Álljunk meg itt egy gondolat erejéig! Az első katolikus középiskolai – úgynevezett grammatikai – osztályok a marosvásárhelyi jezsuita tanodában 1708-ban indultak, 31 évvel korábban, mint hogy A fény hegyét névvel illették volna Perzsiában.

Évszázadok teltek el azóta.

Évtizedek teltek el azóta, hogy a Koh-i-noor másolatát láttam. Vajon megvan-e még az a kristálycsodákat rejtő doboz? Vagy elkótyavetyélődött az is, mint megannyi tárgyi értéke régi vásárhelyi iskolák egykori természettudományos szertárainak?

 

Év évre telt, évekre évtized,

s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,

vitt a vén Föld, fényévek tengerén,

föl és le a Tejút fénykerekén,

a robbanás örvényében, amely

mindezt elkezdte. Könyv és sors

 

Szabó Lőrinc 276. Tücsökzenéje, az Idő, okít

 

 ezer

s ezer szikra gyúlt, (…)

 

s lett élet, halál, lett történetük,

s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,

tegnap, holnap, (…)

 

időtlen fények közt repültem a

fényszigettenger porszemszigetén

szigetporszemek fényporszeme, én.

 

Egy porszemnyi múlt. November 19. Árpád-házi Szent Erzsébet, az ártatlanul üldözöttek védőszentjének napja. A legenda szerint egyszer, amikor a szegényeknek vitt élelmet, és ezért felelősségre vonták, azt válaszolta, hogy rózsát visz. S valóban, amikor belenéztek a kosarába, az rózsával volt tele. A hagyomány szerint, ha Erzsébet megrázta pendelyét, akkor nem kell félni a kemény fagyoktól, lágy tél lesz. Karácsonytól február első dekádjáig.

Viszonylagosságok. 1971. november 19-én, majd egy hónappal a vécsi kastély urának halála után írta volt Jékely Zoltán a Kemény János sírjára sorait

 

Míg volt miből, mindenkinek adott:

az élete áldás volt, agapé.

Vándor, ne kérdezd, vissza mit kapott:

bátrabban állhat így az Úr elé,

hogy mindene már rég mindenkié.

 

Porszemnyi magam, könyv és sorsból összegyúrva, remélve jogos jussaink visszaszármazását, s hogy Erzsébet úgy rázza pendelyét, hogy ártatlan üldözöttek békéjét hozza e tájra, maradok kiváló tisztelettel.

 

Kelt 2016-ban, két nap híján 160 évvel Bolyai Farkas halála után