A természet kalendáriuma (CCXIV.)

Düh csikarja fenn a felhőt,

fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestű hőség ül a

fényesarcú fák felett.

 

Júliust búcsúztatom Radnóti Miklós remekével.

35 éves nyárközépi emlék. Fiatalon első vakációnk feleségemmel Borszékre vezetett 1981 júliusában. Ott az apróka piacon vettünk havasi mézet először. Addig is jól ismertem az ízét, de ez mégis különleges volt. Hiszen azzal etette feleségem a megszületendőt. Telente, amikor nyár lebben ki a mézesüveg száján, gyakran gondolok erre meghatódottan.

De honnan jön a méz? A házi méh, az Apis mellifera 8-30 millió éve alakult ki, mint faj viszonylag fiatalnak tekinthető. 

S mikortól használja a mézet az ember? A méh háziasítása a Kr. e. VI-IV. évezredben ment végbe, de a vadméhek lépeit már az előember is fosztogatta. A crô-magnoni ősember 16.000 éves sziklarajza az Arana barlangban, Spanyolországban, egy lányt ábrázol, aki méhektől körüldöngve lépesmézet szed egy üregből. A méhet nemcsak mézéért, hanem viaszáért is nagyra becsülték. Aztán a gyűjtögető életmódot feladó, megtelepedett ember maga köré gyűjtötte mindazokat a fontos dolgokat, amiket kóborlása idején megkedvelt. Így lehetett a méhekkel kapcsolatban is. Mesterséges méhlakásokat próbált készíteni. A sziklarepedések helyett kaptárköveket faragott ki, a faodúkat kivájt fatörzsekkel utánozta. Fában szegény vidékeken pedig koszorúszerűen font méhlakásokat, kast készített, és agyagedényeket használt a méz tárolására.

De a magyar középkorban még, főleg pedig Erdélyben, régi szokás volt a méhvadászat. Általában nem tették tönkre a vadonban talált családokat, ezért többször is felkereshették azokat.

Így indult nálunk a méhészkedés, méghozzá olyan sikerrel, hogy 1015-ben a pécsváradi monostor alapító levelében már szerepelnek a pistardusok, a mézeskalácsosok.

A nándorfehérvári csatáról jegyezték volt fel: „A várfokról a kőfalakat hágó ellenség nyakába egész kas méheket hányván le, megszégyenülve mentek el alóla a törökök”. 

Mátyás király idejében az egy főre eső méz- és viaszfogyasztás jóval nagyobb volt, mint most. A környező országokat magyar mézzel, mézeskaláccsal, mézsörrel és persze viasszal honi kereskedőink látták el. Azóta is az egyik legjelentősebb méhtartó vidék a Kárpát-medence.

A vándorméhészek ma is nyaranta a havasi-alhavasi méhlegelőket keresik fel, hiszen az ott gyűjtött méznek párja nincs. A fényes arcú fák felett gyűjtik a virágok ajándékát a méhek egész napestig. De a pirkadat még, a csillagragyogás már a kaptárban kapja őket.

Mi pedig lépjünk át augusztusba csillaghullásos éjszakák reményével.

1880. augusztus 4-én szüle-

tett Bencéden Gyallay Pap Domokos, a néptanító regényíró.

Székelyke-resztúri  és kolozsvári  tanulóévek után 1905-től Tordán tanárkodott, majd katonatisztként négy éven át az orosz fronton harcolt. Első gyűjteményes novelláskötete, az Ősi rögön 1921-ben jelent meg. Az elismerést történelmi regénye, a Vaskenyéren hozta meg 1926-ban. Cselekménye a Székelykő alá kalauzolja az olvasót. Torockó múltját a vasbányászat határozta meg. A regény cselekménye is a bányászok és a jogaikat csorbítani akaró Thoroczkay család 1702-ben történt konfliktusához kapcsolódik. Bár tájleírással, természetfestéssel nem bánik bőkezűen… – ahogy azt Gaal György írta volt róla még 1986-ban –, a ritka tájleírásokon átsüt a szülőföld szeretete:

A Küküllő völgyén indult el Udvarhelyről. Csakhamar balra tért, föl a Küküllő és Homoród vízválasztójára. Nyárvégi mélaság a tájékon, zabérlelő, sarjúvirágoztató napfény. A Kénosi-tető! Mennyit beszéltek erről a hegyről a székely deákok. Kondor ehhez a hegyhez szokta mérni az ökrök erejét: öt tőkefát is játszva kivittek volna a Kénosi-tetőn. Szelídebb tájék, mint Torockó körül. A Küküllő-rétek zöld pólyájában, sötét bükkerdő ölében csillog. Regés Budvár, históriás agyagfalvi rét, székelyek szent földje... Amott kelet kékjén az öreg Hargita. A Hargitának nyugati őrszeme: a bozontos homlokú Firtoshegy. Óriási kotló óriási csirkékkel: faluk a hegy lábánál. Tordátfalva... szép, árnyas temető… Leereszkedett a Homoród völgyében. Gyönyörű sorban a falvak. Szentmárton, büszke, bástyás templomkastéllyal, Szentpál, a kancelláriusnak, Bethlen Miklósnak, pompás udvarházával. Meszes, deszkás szekerek mendegéltek napnyugatnak, a szászföld felé.

Gyallay főműve mégis kétségtelenül a Magyar Nép, a két világháború közti legnépszerűbb romániai magyar hetilap volt, amelynek 1921-től 1940 végéig főszerkesztője volt, mindamellett, hogy megindítója volt a Népkönyvtár akciónak, melynek célja az erdélyi magyar falvak kis könyvtárral való ellátása. 1939-ig 364 községben állított fel ilyen könyvtárat.

Az ismeretterjesztés és tudománynépszerűsítés vonalán a Magyar Nép az erdélyi művelődési élet legkiemelkedőbb képviselőit sorakoztatta fel. A természettudomány titkaiba és a földrajzi-földtani ismeretekbe többek mellett Balogh Ernő, Bányai János, Xántusné Paull Aranka – ifj. Xántus János édesanyja –, Tulogdy János vezette be az olvasókat.

1940-ben Corvin-koszorú. 1942-től budapesti szerkesztőség és tanári állás. Aztán a második világháborút követően Budapesten maradt. 1948 után elhallgatott. 1970-ben halt meg.

 

Csillagvilágok hullton hullnak,

hullvást meggyúlnak és kimúlnak,

hullnak szegények sebesen,

egymásra merőlegesen;

hol a Tejút tündér övéből,

hol Andromeda nagy ködéből,

hullnak s mint csíbor a vízen,

cikáznak ők ezüstösen.

 

– írja Jékely Zoltán Júliusi éjszakában –

 

Órjási csóvák hullnak, szállnak,

imbolyognak és meg-megállnak,

de rájuk vicsorít a semmi

s gondolják: vissza kéne menni,

ezt gondolják, mikor az égből

hullnak, az Ismeretlenségből.

„Megint, ott is!” – hangod kiált,

ha búcsúzik egy-egy világ...

 

Annak tudatában, hogy Gyallay Domokos nem hullócsillaga volt az erdélyi művelődésnek, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2016-ban, hullócsillagok havának sarkában