A természet kalendáriuma (CCLXXXIII.)

Sem a napot, sem a holdat

nem látjuk már napok óta,

habarcsával a szürkeség

a kék eget bevakolta.

 

Sehol egy tenyérnyi kékség,

bár egy vékony repedésnyi;

nincs a feketerigónak,

nincsen kedve fütyörészni.

 

Csak csetteget ágról ágra,

hírleli: vége az ősznek,

lapulnak a lehullt lombok, 

fáradtak, nem kergetőznek.

 

Lombok helyett fönn a fákon

csupa sötét varjú-kár van.

S elkezd a hó hulldogálni,

mint a tavaly ilyentájban.

 

Így, november végére csupaszon nyújtják ég felé koronájukat a fák, s lapulnak a lehullt lombok, akárcsak Kányádi Sándor versében, mely először a ’80-as évek derekán a Haza Sólymai gyereklap hátsó oldaláról izent, társaival együtt. Ezek a versek mind-mind a természetről szólnak, s végigballagtatták gyerekeimet is az év hónapjain. Mellettük Soó Zöld Margit rajzai. Az áthallások finom, filigrán rajza – a romániai magyar szépirodalom legszebb és legszentebb rezzenései – góbés merészség volt. Akkor.

Reá rímel Jékely Zoltán 1942-ben íródott Őszvégi intelemje:

 

Amikor a lúdak szállnak,

ne hallgasd, mit kiabálnak!

Viháncoló gágogásuk

azt hirdeti: jobb lesz másutt.

 

Ahogy a nappalok fogynak,

úgy nő kínja rabságodnak,

s betemet majd a december

hóval, faggyal, fergeteggel.

 

December a latin őskalendáriumban a tizedik hónap volt. A pihenés, a megbékélés, a családi tűzhely hónapja. December első ünnepét a hónap első napjaiban tartották meg köszönetnyilvánításképpen Bona Dea tiszteletére. A „jó istennő” titkos neve Fauna, a földistennő egyik megnyilvánulása – tartották az ókori Rómában.

Induljunk decembernek Juhász Ferenc Halott feketerigó poémájával:

 

(…) a hóesés gyorsan mozogva, mint varrógép tűje, átvarrta az udvarra-lógó

petróleumlámpafény sárga szövetét. Százmillió fehér varrógéptű mozgott föl-le,

föl-le gyorsan a sárga lámpafény-anyagban, a tél, a Fehér Varrónő varrta

százmillió varrógéptűvel a karácsony-előtti téli decembert. Százmillió

varrógép zakatolt, százmillió kristály-varrógéptű döfködte gyors függőleges, merev

gépi zuhanással a sárga fényemlőjű fekete csöndet. Sziszegett a tél fehér

varrógéptű-halmaza, (…), s puhát varrt a puhára,

fehér puhát a fehér puhára (…)

(…) És most minden hóporos. És most minden fehér. A dombvidéki városi tájnak

liszt-ájulása van. December elseje van. Fehér a hó. A hóban feketerigó.

Ugrálva csúszkál a hóporhártya-gézen, mintha korcsolyázna, csúszkálva

ugrál a fagyott földre terített könnyű porliszt-gézen, mintha korcsolyázna.

(…) Fekete a fehérben. És hol van az ének most a rigóban? Cserregve csúszkál a

havon, mint amikor én korcsolyáztam a tó jegén gyerekkoromban (…)

 

December várkapuján belépve hátunk mögött marad a novemberi táj. Rácsa, mint varrógép tűje, átsebzi a tájra lógó napfény sárga szövetét.

Márai Sándor szerint „Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött – így ír a Négy évszak Decemberében. – Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé”.

December 3. jeles napja a magyar tudománytörténetnek. Bár Bél Mátyás 1718-ban és rá négy évtizedre 1756-ban Bod Péter már felvetette egy magyar nyelvű tudományos intézmény szükségszerűségét, az első csak 1793-ban született meg Marosvásárhelyen: az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Kezdeményezője Aranka György volt, aki 1791-ben adta ki Kolozsvárott Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat című röpiratát. A cél: intézményes keretek között biztosítani az anyanyelv művelését és a nemzeti nyelvű tudomány felvirágoztatását. Az 1791. évi kolozsvári országgyűlés elfogadta Aranka György javaslatát, de a királyi leirat nem hagyta jóvá a társaság alapítását. Végül gróf Bánffy György, Erdély kormányzójának védnöksége alatt alakult meg 1793. de-cember 3-án. A társaság tizenhárom esztendős működés után, 1806-ban szűnt meg; ennek fő oka a Habsburg-hatalom fokozódó elnyomása volt…

1889. december 5-én született Jelitai József tudomány- és matematika- történész, Bolyai-kutató. Egész életében középiskolai tanár volt. Számos értekezést írt a hazai matematika történetéről. 1938-ban megtalálta Bolyai János 48 éves korában, a nagyszebeni katonai parancsnokság által kiadott útlevelét, mely szerint termete közepes, arca hosszúkás, haja őszes, szeme kék, szája, orra arányos. A leírás mind a mai napig – a hajszín kivételével – hiteles és fontos adalék Bolyai János portréjához.

 

Mikulás napja… Gyerekkorunkban

tél volt ilyenkor;

zúz-lepte hegyről jöttünk, kezünkben

nagy demizson bor;

csusszanás ellen feszült az ember

botja, meg izma;

fagyot roppantott a kerékvágás

jegén a csizma –

Most meg itt zölden rezeg a fénybe

a bodza lombja.

Parázs nap, kék ég… mintha csak délre

utaztunk volna.

De jó is volna, ha, mint tudósi

nyelven is mondják,

„délrébb huzódna temperatúrád”,

kis Magyarország!

Jó volna, hogyha – mit oly jól kezdett

Árpád meg Álmos –

közelebb jutnánk, fényre-sovár nép,

az örök nyárhoz!

…Jó volna, – be jó hinni egy jelre

betegen, ősszel:

meleg, nem fogysz el, nap, nem ürülsz ki,

tél, sose jössz el!

 

Illyés Gyula A késlő télre fohászával lépünk december 6-ra.

Szent Miklós napja a keleti egyház egyik fő szentje, a gyermekek Mikulása, Télapója, Karácsony apója. Minden bizonnyal a legnépszerűbb, legismertebb szent az egész világon. De a kis-ázsiai Myra püspökének igaz arcát a Mikulás vattaszakálla eltakarja, azonosítását a köréje nőtt legendabokrok lehetetlenné teszik. Így aztán 1968-ban ő is a naptárból száműzendő szentek listájára került.

Kultusza a bizánci, majd a kopt egyházban bontakozott ki a VI. században – azóta ülik temetése emléknapját december 6-án. Ereklyéinek 1087-ben az olasz Bari városába vitelével vált egyetemes szentté. Népszerűségben később csak Páduai Szent Antal fogható hozzá. Miklós a házasság és anyaság oltalmazója, az ifjúság és a vándorló diákok patrónusa is.

A Miklós-napi szokás első hazai előfordulásáról Bod Pétertől értesülhetünk. Az 1757-ben megjelent Szent Heortokrates című munkájában így írt:

Némely tartományokban a Szülők a gyermekeknek Sz. Miklós éjtszakáján ajándékotskákat tésznek el, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.

Ez a nap azonban ősi gonoszjáró nap is volt, és a gonoszűzés szokása az előbbivel úgy keveredett. Ebből az alakoskodásból mára a krampusz és a gonoszűző virgács maradt meg.

A krampusz csakugyan idegen fajzat. Eredetileg Krumm-Fuss volt a neve, s ezzel céloztak az ördög sántikáló és kilógó lólábára. A németektől vettük át őkelmét, a misztériumjátékokból. A középkori templom oldalához épített misztériumszínpad három, különböző magasságú pódiumból állott: a legfelsőn jelentek meg az Úristen meg az angyalok; a középsőn játszottak azok, akik emberi szerepet mímeltek; s legalul, egészen közel a nézőközönséghez ágált a Sátán sánta képviselője.

December kapuján belépve, a feketerigó reményével, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, Mikulás előtt egy héttel