152 éve, 1865. július 14-én hódították meg a wallisi Alpok legtetejét, az 4478 méter magas Matterhorn-csúcsot.
152 éve, 1865. július 14-én hódították meg a wallisi Alpok legtetejét, az 4478 méter magas Matterhorn-csúcsot. Edward Whymper, a hegy megszállottja, 1863 őszéig tizenegy alkalommal kísérelte meg a csúcs elérését. 1864-ben Carrellel együtt kétszer is megpróbálkoznak az olasz oldalon, sikertelenül. 1865 nyarán Carrel, elfoglaltságot hazudva, nem kísérte el Whympert. Mire Whymper elindult volna, érkezett a hír, hogy Carrel önállóan – az olasz oldalról – próbálkozik a csúcs elérésével. Megkezdődött a nagy versenyfutás. Whymper és csapata a hír hallatára erőltetett tempóban július 14-én estére 3600 méterre hágott, és itt töltötték az éjszakát. Másnap hajnalban indultak tovább, és délre 4200 méter magasan jártak, néhány óra múlva elérték az északi, majd a déli csúcsot, és megállapították, hogy ők az elsők, akik ide feljutottak. Aki csak egyszer is próbálkozott valamire felmászni, tudja, a lefelé mászás nehezebb, ehhez adódik a fáradtság. Whymperék megfeledkeztek erről: egy nehezebb szakasznál egyik társa megcsúszott, és a kötéllel, ami a biztosítást szolgálta volna, magával rántotta még három társát. Csak Edward Whymper és a két hegyivezető tért vissza épségben. Így vált a dicsőséges nap egyben gyászos emlékű intő példává is.
Csillagmiriádos égboltú júliusban járunk.
Rejti magát a sok csillag,
alig-alig világítnak,
rejti magát az ég arca,
fátyolfellegeket hajtva,
meg-megakad a szél lomhán
egy-egy vén diófa lombján.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Nem ártana már egy csendes
tartós eső. Sose rendez
zivatart az ég minálunk.
Esőtlenül, eső nélkül
mit csináljunk? (...)
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Kányádi Sándor Időjóslás száraz nyári este című versét Nagygalambfalván 1956. július 16-án írta.
Köröskörül nagy idő jár,
egy-egy dörgés, egy-egy villám
idehallszik, idelátszik:
de itt nálunk tikkadásig
eped a föld, fúl az ember,
mindig esőtlenül leng el
fejünk fölött ahány felhő.
Nyugszik a nap s újra feljő.
Sárga vére foly a holdnak:
eső lesz holnap.
Itt bizony már mintha nem a természetről beszélne a költő.
301 éve, 1751. július 15-én született Kolozsvárott a polihisztor Gyarmathi Sámuel. Az első magyar hírlap, a Rát Mátyás által 1780-ban Pozsonyban megindított Magyar Hírmondó állandó munkatársa volt. 1784-ben Ő volt a Kárpát-medencében az első, aki alig fél évvel a Montgolfier fivérek léggömbkísérlete után hőlégballont szerkesztett, és Pozsonyban nagy közönség előtt felbocsátotta. 1787-ben Hunyad megye főorvosa volt. Ő tekinthető az összehasonlító nyelvtudomány első magyar művelőjének is. Göttingában írt művében, az Affinitasban a modern összehasonlító nyelvtudomány alapelveit fektette le. Jeles mineralógus is volt: a nagyenyedi főiskola számára 425 darab kőzetet vett 1797-ben. Ez az anyag képezi ma is a Nagyenyedi Természetrajzi Múzeum ásványtárának egyik alapját. Kéziratban maradt naplójegyzeteiből egy rendkívül szerény ember képe bontakozik ki:
„Göttingából én hoztam Erdélybe legelébb a sárga krumplit, az úgynevezett Zucker krumplit, mely mind a Luftbalonnál, mind az első magyar tragoediánál becsesebb tárgy előttem”.
102 éve, 1905. július 17-én, Kolozsváron meghalt Borbás Vince. Az 1844-ben született botanikus 1871-ben a pesti egyetemen a növénytan tanársegédje. 1872-től 1902-ig budapesti főreáliskola tanára. 1874-ben bölcsészdoktor. 1874–75-ben Berlinben Alexander Braunnál, a morfológiai növényrendszertan legkiemelkedőbb tudósánál tanul. Innsbruckban Kerner Antalnál, a növényfaj földrajzi elterjedését hangsúlyozó osztrák botanikusnál dolgozott. Mindkettő nagy hatással volt rendszertani, illetve növényföldrajzi munkásságára. Számos kutatóutat tett az országban és annak határain kívül is, nagy értékű herbáriuma a budapesti egyetem növényrendszertani intézetébe került, de a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült. 1902-ben a kolozsvári egyetemen a növényrendszertan tanára, majd a botanikus kert igazgatója lett. Új gondolatokat hozott a fajok keletkezése és a növénytársulások fejlődésmenete tekintetében. Ő volt 40 éven át a magyar flóra legjobb ismerője, sokoldalú, széles látókörű, eredeti, intuitív tudós.
Borbás nevéhez fűződik az Ős-Mátra-elmélet, melynek értelmében a hegyvidékről számtalan növény vándorolt a síkság felé. Szabó Noémi szobrászművész ezt a növényvándorlást is érzékelteti szobrán, mely egyrészt azokat a Kárpát-medencében honos növényeket ábrázolja, melyeket Borbás Vince írt le először: a pilisi lent, a budai berkenyét és a Szent István király szegfűt. Borbás Vince lejegyezte az egyes növényekről szóló legendákat, népi hiedelmeket és gyógyhatásukat. A növény vagy virágszimbolika területén is úttörő jelentőségű a munkássága. A berkenye a népi szimbolikában segít az embernek, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, a segítséget az ártalomtól, a barátot az ellenségtől. S ez Borbás életében fontos is volt, hiszen számtalan ellensége volt a szakmában. Az őszi kikerics e szobron pedig az utolsó szép napokat jelzi, a kolozsvári egyetemi éveket. S az öröklét jelképe, az örökzöld borostyán futja körbe a szobor talapzatát.
E szobor nekem Dsida Jenő 1930-ban írott Kalendárium szonettekben Előversét, a Tizenkét könyvek másolóját idézi:
Barát vagyok, fiatal, vézna, ványadt:
Halk kondításként rozsdás, ócska gongon,
ez előversben mondom el a gondom
és segítségűl hívom Szűzanyámat...
Tizenkét könyvet másolok. Zsibongon
állnak elém a képek és ahányat
pillantok, annyi égi, szép leányhad
forog elém egy nagy, piros korongon.
Aztán halálfő villan ecsetemre
s november színe, mely a bús halálé,
aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre...
Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?
Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve
tizenkét arany, kék iniciálé!
Dsida Jenő (...) nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal – írta róla Pomogáts Béla. Ezt támasztja alá a júliusról írt A magányosság dícsérete szonettje:
A júliusi csillagok alatt
vággyal koszáltam, mint kóbor diák.
De voltak nálam bátrabb daliák
s az idő lassan, tétlen elhaladt.
Az ablakokban csönd volt és virág,
s a fülledt este szívemre szaladt
s júliusi csillagok alatt,
míg bent mullattak boldog daliák.
Fiat fogantak pozsgás asszonyok;
zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény
volt az élet: beteljesült, konok.
Éreztem már, hogy – messziről jővén –
elesem, ha tovább barangolok
s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.
A gyászos intő példa s a szerénység halk kondításával, maradok július csillagai alatt kiváló tisztelettel.
Kelt 2017-ben, egy időjóslásos fülledt nyári este, 152 évvel a Matterhorn meghódítása után
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató