A természet kalendáriuma (CCLIV.)

Minap könyveim közt kutakodva egy veres borítású könyv kívánkozott le polcomról, s kinyílott az utolsó lapnál.

„Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe – előbb körüldongta az égő gyertyákat, a gyászfüzéreket: aztán rászállt a halottkép arcára.

Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van (…)”

E sorokkal kezdé 1884-ben írt Minden poklokon keresztül című regényének utolsó, Amit ember ki nem talál, egy méh kitalálja című fejezetét Jókai Mór. Ötvenéves írói jubileuma alkalmából jelent meg 1894-ben műveinek százkötetes díszkiadása. Dédnagynéném hagyatéka ez a kötet is. S bár végigolvastam mindahányat, újra s újra kincseket lelek bennük.

„Előrebocsátom, hogy ez nem valami költött mese (…); hanem valóságos igaz történet, melynek krónikai vázlata kéziratban megtalálható zsombori evangélikus lelkész, Rozsondai László úrnál, Orbán Balázs tudós történetírónk bizonysága szerint (...)” – vezeté be időben a XII. századik, térben a Szentföldig kalandozó történetét Jókai a regényt előző Jegyzetében. (Javallanám újra- avagy elolvasásra Neked is, kedves Olvasóm.)

Hadd folytassam hát – térben onnan, időben még távolabbról –, múlt heti ígértem szerint, a méhészet történetét.

Az ókori zsidók méhészkedéséről sok emlék maradt fent. Talán mindenki számára a legismertebb: az egyiptomi fogságból menekülő zsidók szemrehányást tettek Mózesnek, hogy elvitte őket a tejjel-mézzel folyó országból.

A muzulmánok szent könyve, a Korán 16. fejezete éppenséggel A Méhek címet viseli. Ebben olvasható: „És tanítá az Úr a méhet: Keresd lakásod a hegyekben és a fákon és mindott, amik ők (emberek) építenek. Ezután táplálkozz minden gyümölcsből és kövesd az urad kényelmes útját (…)” Itt olvasható az is, hogy „Testükből egy nedű származik, mely különböző színű, s melyben az ember számára gyógyszer található”.

Ibn Sinától (Avicennától) tudjuk, hogy az egész arab világ a mézet kiváló orvosságnak ismerte el. A világutazó Ibn Battuta a mézbornak (elegyítve kókusztejjel) és egy tengeri halnak rendkívüli potencianövelő hatását tapasztalta. Ezt a táplálékot fogyasztva négy hites feleségét és egy-egy ágyasát 18 hónapon át naponta rendkívüli élményben részesítette.

Az ókori kínai – kb. 3700 éves – orvosi mű, a Nü-ci-hiang tanácsolja, hogy porított ginzenggyökeret mézzel keverjünk össze, és azt rendszeresen fogyasszuk, ugyanis ettől hosszú lesz az életünk.

Az indiai méhészkedés helyzetéről a 3000 éves szanszkrit Védák alapján kaphatunk képet. Receptekben javasolják, hogy a gyógynövények porát annyi mézzel keverjük össze, hogy sűrű krémet kapjunk. Golyókat is gyúrhatunk belőlük. E labdacsokat főként a gyermekgyógyászatban alkalmazták. Vizet alig tartalmazott, így bármeddig eltartható volt. A 3000 éve leírt gyógyszereket a természetgyógyászat ma is használja.

Indiában más méhfajok élnek, melyeknek életmódja eltér az európaitól. Az egyes fajok által épített szabadon függő lépeket könnyű leszedni. A kasos méhészkedés nem alakult ki, de a méhek termékeit sokféleképpen és célszerűen használták.

Maoh a méz szanszkrit neve. Így hívtak két királyt, számos családot és falut, ami a méz jelentőségére is utal. Indiában az előkelő papoknak és katonáknak nem volt szabad méhészeti termékekkel kereskedniük. Külön erre a feladatra jött létre a mézkereskedők kasztja. A méz bizonyos hányadát be kellett szolgáltatni a rádzsáknak. Az emberek úgy képzelték, hogy az örök életben ott lesznek a méhek is, és döngicsélésükkel fokozzák a boldogságunkat.

A perzsák szent könyve, a 2000 éves Evaszte is említést tesz a mézről, amit méhektől rabolnak el. Zoroaszter később azt is írja, hogy a perzsák nem méhészkedtek, csupán a vadon élő méhcsaládokat fosztogatták. De a mézre mint orvosságra és áldozati anyagra szükségük volt. A keresztfa mint kivégzési eszköz feltalálói azt is megtették, hogy a halálra ítéltet tűző napon oszlophoz kötözték, arcát mézzel bekenték, hogy ellepjék a legyek, darazsak, és halálra kínozzák.

Az ókori görögök sokat foglalkoztak a méhekkel és a méhészeti termékekkel. Melisza volt a méz neve. Heinrich Schlimann a trójai ásatások során 2900 éves mézzel és viasszal átitatott bőrmaradványokat talált, és olyan lyuggatott cserépedényeket tárt fel, amelyeket a kasokból kimetszett lépek kicsorgatására használtak.

Homérosz vakságát kortársai méhszúrásnak tulajdonították. Az eposzokban – Iliász és Odüsszeia – a mézet az istenek ajándékának mondják. A görögök tudták, hogy a méhek a virágokról nektárt gyűjtenek, de úgy képzelték, hogy a nektár éjszaka az égből hullik a virágokra.

Arisztotelész már felismerte a méhanya fontosságát, tudta, hogy az anya herével párosodik, hogy lakását csak rajzáskor hagyja el, s hogy van ugyan fullánkja, de azt az ember ellen nem használja. Megfigyelte a dolgozók gyűjtő tevékenységét, leírta a rajzás minden mozzanatát, ismerte a méhek természetes ellenségeit. A propoliszról is tudott.

Hippokratész és az ógörög orvosok minden sérülésnél, duzzanatnál és gennyező sebnél mézet rendeltek. Állították, hogy láz esetén a méz hűti és ritkítja a vért. Szembajokra is mézet javasoltak. Az ógörögök mézet áldoztak Selene, Artemisz és Demeter istennőknek. Egyes versenyek nyerteseit mézeskaláccsal jutalmazták.

Püthagorasz soha nem áldozott élő állatot, hanem állatformájú mézeskaláccsal ajándékozta meg az isteneket. Szerinte a méz tisztítja a gondolatokat.

A görög hajósok a széljárások isteneinek templomában mézeskalácsot áldoztak.

Periklész korában Attikában 20.000 méhcsaládot gondoztak, ami azt jelenti, hogy 8 család jutott minden hektárra. A méheket kivájt sziklaüregekben és kasokban tartották. A kasokkal rendszeresen vándoroltak, és a méhekkel a lépeket lécekre építtették a kasokban, hogy a méhlakás könnyen szétszedhető legyen. Műrajokat is készítettek, és a különböző helyekről származó mézeket egymástól megkülönböztették, és külön tárolták.

Démokritosz mézfogyasztással 109 évre nyújtotta életét. Hirdette, hogy a testet belülről mézzel, kívülről olajjal kell táplálni.

Nem adatott ennyi év az 1909. május 5-én született Radnóti Miklósnak. Tejjel-mézzel folyó ország még kevésbé. Az 1941 áprilisában íródott Második eclogájának Repülőjével mondatja:

 

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,

méhrajként zümmögött a sok vadász felettem (…)

 

Zárjuk mégis mai barangolásunkat mi, kiknek szintúgy nem térkép csupán e táj, a költő 1942. június 1-jén írt Éjszakájával:

 

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,

alszik a pókháló közelében a légy a falon; 

csönd van a házban, az éber egér se kapargál,

alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,

kasban a méh, rózsában a rózsabogár,

alszik a pergő búzaszemekben a nyár,

alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;

fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

 

Májusi nyugalmat (vissza)lopva szívedbe – reménylem –, kedves Olvasóm, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017. május 5-én, 113 évvel Jókai halála s 108 évvel Radnóti születése után