A természet kalendáriuma (CCCXXI.)

Augusztus utolsó dekádja. Hullócsillagok évada. Huszadikán, Szent István ünnepén és a keresztény államalapítás emléknapján a hullócsillagok a Duna vizéről indulnak kósza, kérészéletű ragyogásukba veszni. A felhőpárnájából kikandikáló halovány Hold dagadó sarlója csodálkozva és irigykedve nézi a Vár s a Mátyás-templom felett tobzódó táncukat.

 

Az égbolt lassan elfordul nyugatnak

a Göncöl rúdja átkaszál fölöttem.

Kihunynak a fényszóró ablakok.

 

Nem tudni hol bősz házőrzők ugatnak

ezerhangú tücsökkar zeng köröttem.

Magam vagyok, nagyon magam vagyok.

 

Csorba Győző Augusztusi éjéből virradóra érkezünk a Szűz havába.

Az augusztus 23/25-től szeptember 23-ig tartó csillagászati hónapot ma is így nevezzük, habár a Nap a valóságban már egy bő hónappal később lép e csillagképbe. Egykoron az augusztust, az aratás, betakarítás hónapját értették alatta. Az ókorban a kalászos szűzanyaistennővel, Perszephonéval, Démétérrel azonosították. A rómaiak Proserpinát, Cerest értették alatta. Démétér volt a hónap olümposzi védnöke. Egyiptomban a gabona-napisten Ozirisz nővér-felesége, Ízisz égi képmása volt. Örökösük a keresztény Szűzanya, Mária lett. A katolikus naptárban ez idő tájt egymást érik a Mária-ünnepek: Havi Boldogasszony (aug. 15.), Kisasszony napja (szept. 8.), Mária szent neve (szept. 12.), Hétfájdalmú Szűzanya (szept. 15.), Fogolykiváltó Mária (szept. 24.). A népi vallásosságban az „arató Szűz” alakja eggyéforrott Máriáéval – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. 

A Szűz (Virgo) csillagkép legfényesebb csillaga a nappálya szomszédságában pislogó Spica, a Kalász. Neve mezopotámiai – abból az időből származik, amikor a kalász beérését az égi Kalász aranyba, fénybe öltözése jelezte. A kalászos Szűz már a klasszikus ókorban sem felelt meg jelzői szerepének, annak ellenére, hogy az európai civilizáció-központ is közben lassan északra tolódott, s ezáltal az aratás időpontja is későbbre került, követve az őszpont felé mozduló csillagképet. Valamikor a közel-keleti „neolitikus forradalom” idején, a Kr.e. 7–5. évezredben adhatott jelt a Kalász az aratás megkezdésére. A legrégibb olyan ábrázolások, amelyeken a „szűzanya” látható a méhéből sarjadzó kalásszal, vagy sugaras hajú nap-, illetve kalászgyermekkel, amint épp a világra szüli, vagy közösül véle, ennek a korszaknak a végéről maradtak fenn. Erre az időre „emlékszik” vissza Vergilius IV. eclogájában, amikor a sarlós Saturnus aranykorát, a Szűz uralmát énekli, és visszatértét jósolja meg, amiért is a keresztény utókor „tiszteletbeli kereszténynek” tekintette.

Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek,

Tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel

Mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből

Kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt;

Majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba húzódott

Lassan Néreus is, mint formálódtak a testek;

S mint bámulta a föld, hogy’ kezd lángolni a napfény,

És az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik,

Míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan

Dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat.

S zengi a Kaukázus madarát, Sáturnus uralmát,

Pyrrha leszórt köveit s a tüzet hogy’ orozta Prométheus (…)

 

Így adja elő a történetet Vergilius a Lakatos István fordította VI. eklogában.

 

Aj, szűz, szánandó, hogy tudtál lenni ily őrült!

Proetus lányai, lám, noha bőgtek idétlen az erdőn,

Mégsem akartak a barmokkal rút nászba vegyülni,

Bár nagyon is féltek, nyakukat járomba ne törjék,

És sima homlokukon szarvat be gyakorta kerestek!

Aj, szűz, szánandó, bércek közt most ki barangolsz:

Bezzeg a Hószínű, puha jácinton heverészve,

Kérődzik sűrű tölgyek alatt halovány füvek ízén (…)

 

Augusztus vége. Gyíkok évada.

Fiatal fali gyík (Podarcis muralis) kúszik fel a kert rég ottfelejtett betondarabjára.

A gyíkokat hajlamosak vagyunk melegkedvelő állatoknak tekinteni, és a többségükre, köztük a fali gyíkra, ez igaz is. Él viszont egy olyan gyík mifelénk, amely inkább a hűvös, nedves élőhelyekhez kötődik. Szokatlannak számító szaporodásával messzemenően alkalmazkodott a hüllők számára kedvezőtlen alacsony hőmérsékletekhez. Innen kapta a nevét is. Az elevenszülő gyíkról (Zootoca vivipara) van szó, amely a Kárpát-medence jégkorból megmaradt, ritka maradványfaja, a 2018. év hüllője. Mintázata felületesen hasonlít a fali gyíkokéra. Észak- és Északnyugat-Európa nagy részén a leggyakoribb gyíkfaj. Skandináviában messze átlépi az északi sarkkört, ezzel bolygónk legészakabbra hatoló hüllője. Élőhelye széltében átfogja egész Eurázsiát a spanyol Kantábria hegyeitől a távol-keleti Szahalin szigetéig. A Kárpátokban magashegyi élőhelyein, forráslápok környékén találkozhatunk vele. Nyirkos, hideg területen él, ezért gyakran látható kevésbé meleg, borús időben is. Nappal aktív, éjszakára kövek alá vagy rágcsálók ásta üregbe bújik. A többi gyíkunkhoz hasonlóan opportunista ragadozó, amely minden apró ízeltlábút és egyéb gerinctelent elfogyaszt, amit le tud gyűrni. Táplálékát elsősorban férgek és csigák képezik, de ízeltlábúakat is fogyaszt. Októberben száraz, fagymentes helyre (moha alá, gyökerek közé) vonul telelni, ahonnan március-április fordulóján bújik elő. A párzásra májusban kerül sor. A tojások az anyaállat testében fejlődnek. A nőstények a magasabb hőátlagú helyeket kiválasztva a testükben fejlődő embrióknak is biztosítani tudják a szükséges meleget olyan klímájú élőhelyeken is, ahol a lerakott tojások már nem tudnának kikelni a külső hőmérsékletre hagyatkozva. A tojáshordó nőstények különösen sok időt fordítanak a hőszabályozásra. Az elevenszülő gyík szaporodása eleventojás, idegen szóval ovovivipária: a nőstény visszatartja testében a fejlődő tojásokat, ám nem táplálja utódait. Az embriók a magzatburkon belül, kizárólag a petesejt tápanyagaira hagyatkozva fejlődnek a születésükig. A tojásnak meszes héja nem képződik, a fiókák hártyaszerű burokban jönnek a világra, amiből azonnal kibújnak. Az 5–15 4,5-6 centiméteres szénfekete gyíkocskák fél órán belül kikelnek, és az augusztusi nyárutón önálló életet kezdenek.

Nyárutó a Küküllőn, Kányádi Sándor versében.

 

Langyos a Küküllő;

vize mint a vászon,

egy nagy szövőszéken

fordul át a gáton.

 

Lenn a gát alatt az

ezüst zubogóban

fürdik az arany nap,

most van lenyugvóban.

 

S még lennebb növekvő

árnyukkal a fűzfák

a lassuló folyót

át meg átalússzák.

 

Ott egy kislegény is

prüszkölő lovával –

úsztat a Küküllőn

ő is át meg átal.

 

Maradna még a nap,

de nőnek az árnyak;

kár, hogy nemsokára

vége lesz a nyárnak.

 

Mára egyetlen tudománytörténeti időpontot teszek asztalodra, kedves Olvasóm. 1868. augusztus 25-én született Nagyenyeden Új-Guinea etnográfus kutatója, Fenichel Sámuel. Hazaküldött anyagai máig az enyedi Természettudományi Múzeum féltve őrzött darabjai. Sárgalázban halt meg Új-Guineában 1893 márciusában, még 25. születésnapja előtt. Sírját Bíró Lajos kutatta fel, s Balogh János gondoskodott rendbehozataláról.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2018-ben, 150 évvel Fenichel Sámuel születése után