A természet kalendáriuma (CCCXVI.)

Az Úr Illésként elviszi mind,

Kiket nagyon sújt és szeret:

Tüzes, gyors szíveket ad nekik,

Ezek a tüzes szekerek.

 

Az Illés-nép Ég felé rohan

S ha megáll ott, hol a tél örök,

A Himaláják jégcsúcsain

Porzik szekerük és zörög.

 

Ég és Föld között, bús-hazátlanul

Hajtja őket a Sors szele.

Gonosz, hűvös szépségek felé

Száguld az Illés szekere.

 

Szívük izzik, agyuk jégcsapos,

A Föld reájuk fölkacag

S jég-útjukat szánva szórja be

Hideg gyémántporral a Nap.

 

Illés napján Ady Endre Az Illés szekerén versével kopog be hozzád, kedves Olvasóm. Magashegyi túrára invitállak. Az se riasszon vissza, ha netán Illés Annát kergeti – azaz, ha ma nagy égzengés, zápor fogad, hiszen csupán képzeletbeli e magashegyi túrázásunk.

Előttem a Bisztra patak, a hátam mögött az „Isten széke”, s a patak csattogó zúgását mormolva nyeli el körös-körül az erdő. A patak vágtatva jön le a havasból, zöld-fehér tajtékot vet a sziklákon, és pisztrángokat rejteget hideg ágyában. Az erdő pedig végtelen. Alja bükk, a teteje fenyő, s a kopasz bércek az eget tartják télmarta vállukon. Tiszta időben ide látszanak a távoli havasok, az égig borongó ködben fáradtan tétovázik a szem, és csak gondolatok vájkálnak a tejfehér gomolygásban, amelyben nincs semmi, de mégis minden lehet benne.

Barlangok lehetnek és törpék, szakadékok és óriások, sárkányok és kincsek – szóval minden – imígy kezdi 1944-ben írt A havason elbeszélését – többek között – a Vuk és a Bogáncs szerzője, Fekete István – hiszen olyan messze vannak, olyan elérhetetlenek, olyan tiszták és igazak, mint a gyermekkori álom, amelyben évmilliók álma reszket.

Akár az Eigerről is írhatta volna az utóbbi félmondatot. Az Alpok ember előtt utoljára meghódolt hegyfaláról.

A Berni-Alpok hírhedt 1800 méteres északi falának orma 3970 méterről tekint le az alatta húzódó völgyre. A sokhelyütt áthajló északi fal olyan meredek, hogy a hegymászók végig a lábuk alatt látják a fal tövét és a megtett utat is.

Éppen 80 éve, 1938. július 24-én hódították meg.

A Nordwandelsőként megmászó csapat vezetője a német Anderl Heckmair volt, a csapat tagjai a német Wiggerl Vörg és az osztrák Fritz Kasparek és Heinrich Harrer voltak.

A harmincas évek elején a svájci hatóság, a sorozatos halálesetek miatt – eleddig ötven hegymászó lelte halálát a falon – betiltotta az északi fal mászását, a helyi hegyi vezetők pedig kinyilvánították, hogy nem vesznek részt mentésben. Az első megmászóknak is titokban kellett eljutni a felszerelésükkel együtt az Eiger falához. Ruházatukat ma talán egy valamirevaló hegyvidéki sétához is kevésnek találnánk, a hegymászó-felszerelésüket pedig  talán a legtöbb hegymászó is csak múzeumi kiállítás céljából venné meg. Ez volt a térdnadrágos hegymászás kora, amelyet Harrer (magyarul 2003-ban megjelent) A Fehér Pók – az Eiger krónikája könyvében ír le.

Heinrich Harrer – akinek valós történetét a Hét év Tibetben című filmből ismerhetjük – így emlékezett vissza Heckmairra, akivel először az Eiger északi falán találkozott:

Ő a legidősebb közülünk, már 32 éves. Arcvonásait a hegy alakította, szikár, erős ráncok szabdalják (…) Kemény, karakán arc, egy harcos ember arca, aki társaitól nagyon sokat, önmagától azonban még annál is többet követel (…) És hogy milyen az eszményi hegymászó? Őszinte, nemes lelkű és szerény. Ő épp ilyen (…)

Három és fél nap alatt érték el a csúcsot. Eközben volt, hogy állva töltötték az éjszakát a fal egyik küszöbnyi párkányán, ahonnan majdhogynem kőtörmelék és hólavina sodorta le őket. Miután feljutottak a csúcsra:

Leírhatatlan öröm vett erőt rajtunk. Azt, hogy a bajtársiasság érzése ennyire erős lehet, csak akkor vesszük észre, ha halottnak hitt barátainkat élve látjuk viszont.

Az Eiger megmászása a mai napig is jelentős teljesítmény. Csak 1947-ben sikerült másodszorra. Azóta több mint 700 embernek. Az első magyar csapat 1987-ben járt sikerrel.

Különleges utóélete is van e mászásnak.

A völgybe érve Hitler távirata fogadta a csapatot, magához hívatta a hegymászókat  közös csapatkép készítésére. Heckmair alig állt kötélnek, de a történet máshogy alakult. Mászásuk dicsőséget hozott nekik, és beírta nevüket nemcsak a hegymászás, de a náci propaganda történetének könyvébe is. Az óriási teljesítményt a nácik a német felsőbbrendűség bizonyítására kívánták felhasználni. Pletykák keringtek arról is, hogy Hitler olimpiai aranyérmet adott a négy hegymászónak, ezt azonban később Harrer és Heckmair is cáfolta.

Bár Heckmair elfogadott egy oktatói állást a Wehrmacht egyik elit katonai hegyivezető-kiképző iskolájában, sosem lépett be a Nemzetiszocialista Pártba. Politikailag megbízhatatlannak bélyegezték. A keleti frontra küldték, ahol eigeri bajtársa, Vörg az orosz ellentámadás első napján meghalt. Heckmairnak sikerült bekerülnie a Magashegyi Ezredbe, ahol barátai szolgáltak. Egyetlen büszkesége, hogy a hegyi kiképzések során egyetlen balesete sem volt.

A világháború után is folytatta a mászást: Alpok, Karakorum, Kilimandzsáró, Atlasz, Kordillerák, Sziklás-hegység, Popocatepetl, Orizaba, Nepáli Himalája. Később a Német Hegyi- és Sívezetők Szövetségének tiszteletbeli elnökévé és a Hegyi Vezetők Nemzetközi Szövetségének tiszteletbeli tagjává választották.

1997-ig, 90 éves koráig vezetett botanikai és geológiai túrákat az Oberstdorf körüli hegyekben. 2005-ben, 98 éves korában hunyt el.

Július harmadik dekádjában emlékezünk meg a hegymászás hazai kezdeteiről is.

A magyar hegymászás bölcsőjének nevezett hegység, a Magas-Tátra turista- és hegymászótörténete az 1500-as években kezdődik. A fennmaradt írásos emlékekből valószínűsíthető, hogy a hegymászás technikai fogásaiból sokat az első Tátra-mászók találtak fel, és a későbbi alpesi mászásoknál ezeket alkalmazták. Ebben a hegységben már 1600 körül rendszeres túrákat tettek, az Alpokban viszont ekkor még mindössze 12 csúcsot másztak meg.

Egy 1807-ben íródott mű név szerint is megemlíti Laski Albert késmárki várkapitányt, aki 1565-ben társaságával kirándulást tesz a Zöldtavi-völgybe. Az első csúcsmászásról szóló leírás Fröhlich Dávid késmárki matematikus nevéhez fűződik. Az 1615-ös  megmászás azonban nem az első, mert amint maga írta, már előtte is többen jártak a csúcson. Leírások maradtak fenn arról, hogy 1664. július 16-án Buchholz György a Nagyszalóki-csúcsot, 1773. augusztus 4-én Czirbesz András Jónás iglói lelkész a Krivánt mászta meg.

1873-ban, hetedikként a világon az alpesi egyesületek sorában megalakult a Magyarországi Kárpát-Egyesület.

Idekívánkozik Zsigmondy Emil neve. A nemzetközileg is neves hegymászó mondta volt, hogy „(…) túrákat elsősorban a nehézségek varázsáért vállalunk, és nem a más úton rendszerint könnyebben elérhető célért. A cél tehát – az út”.

A XIX. század másik nemzetközi hegymászó híressége Marosdécsei Déchy Mór 

geográfus. Járt az Alpok – ő volt az első magyar hegymászó, aki a Matterhorn és a Mont Blanc tetején állhatott – és Észak-Afrika magashegységeiben, Nepálban, a Kaukázusban. A Kaukázusban végzett feltárásai tették világhírűvé. Európa legmagasabb hegyének, az 5642 m magas Elbrusznak a második megmászója. 1884. augusztus 23-án az Elbrusz nyugati csúcsának meghódítására így emlékezik: „Ezeken a magaslatokon, ezeken a jeges régiókban csak egyetlenegyszer jártak emberek. Azóta évek múltak el, s mikor a Kaukázus felé vettem utamat, ennek a csúcsnak a meghódítása volt legforróbb vágyam. Most íme, elértem a célomat. Péter kibontotta a magunkkal hozott kis háromszínű lobogót, s rúdra erősítve, amelyet hosszú ágból metszett és fáradhatatlanul cipelt fel magával, kitűztem az Elbrusz-csúcs havába. Hazám színeit ott lobogtatta a szél a Kaukázus legmagasabb ormán”.

Fekete István, Anderl Heckmair, Heinrich Harrer, Emil, Déchy Mór – nevek. Himalája, Istenszéke, Eiger, Magas-Tátra, Elbrusz – hegyek. Történések, vallomások – a Nap gyémántporában.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt július 20-án, Illés napján