Így kezdi A húsvét dicsérete szonettjét 1930-ban Dsida Jenő a Kalendárium szonettekben Április havára írt darabjában.
Rágondolok, míg járom Golgotámat.
Mivelhogy nincs igazság idelent,
Pilátus alatt a keresztre ment,
de harmadnapra új életre támadt.
Alleluja! – nagy bástyákat ledöntőn
rivalg s csodára váró tűzben ég
falu és város, ház, tébolyda, börtön,
minden üszkös, az arcok feketék!…
Feltámad-é a bús erdélyi földön,
ki meghala és eltemetteték?
Bús költő, talán a legbúsabb erdélyi költő nyolcvannyolc évvel ezelőtti szavai – üzenet egy bús tavaszból a mostaniba. Noszogató-biztató kérdésére az igent szélrázta fenyők virágpora rajzolta ma az égre, s hidegbe gémberedett mandulafácska kibomlott, de a faggyal is dacoló virágai táncolták körül, a szürke felhők peremére varázsolva színük optimizmusát.
Elképzelem. A Trianon évében született gyerekemberek talán éppen tízévesen csatlakoztak először a nagyobbacskákhoz végigjárni a fél falut a feltámadás utáni locsolóhétfőn. Édesapám, az – akkor éppen széki – református kántortanító nagyobbik fia, akkora volt, mint a fiú dédunokája, akivel idén először indulunk locsolkodni.
A dédnagyapa akár ezt a versikét is mondhatta, amivel 2018-ban mi indulunk feltámasztást tanulni:
Öröm, hogy itt a feltámadás!
Elkészült a pirostojás!
Húsvét ünnep emlékére,
Keresztények örömére:
Adjon Isten jó, bő áldást,
Köszönöm a szíves látást!
Ha nem is bő áldás, de megmaradás adatott, s új tavaszok ígérete éltetett. Akkor is…
S lám, ez idei korán érkező nagypéntek két nappal előzi március második holdtöltéjét – ritka, évente egyszer előforduló esemény, ha egy hónapra két telehold is jut. 2018-ban éppen március e hónap. Mi több, éppen nagypénteket és húsvétot köti össze, s vezet át a szeszélyes áprilisba. De már a március is ilyen szeszélyes volt az idén. Az alig havas tél után, amikor már virágba borultak volna az erdei tisztások, jött az arasznyi hó. Talán majd április füttyös kedve elolvasztja végleg a havat, s ha már virágvasárnap virág nélküli volt, késve bár, de érkezik a barkák s hóvirágmezők után az ezerszínű és -illatú tavasz. Csupán remény, hogy nem teljesedik úgy e hó, mint az 1766. esztendőben:
Fordul az Hold: fordul a szerencse, s megcsal,
Ha jobbod felől áll, te vagy mellette bal,
Akkor pök még arcul, mikor nyájason nyal.
Gyöngyössi János tordai református lelkész Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre alkalmi versciklusának Április darabjában éppen ezt a változó időt panaszolja fel: a csalatkozásokat – a természetben. Gyöngyössi a Holdról mondja, hogy csalárd. Habár éppen a Hold nem hazudik. Hiszen ha C betűt formál, csökkenőben van, s D-je dagad.
Maga április a csalárd, s húga, a március, tőle tanulta azt.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
Így köszönti előre, 1939. március 12-én írt versében, Radnóti Miklós a Hónapok Naptár ciklusában Áprilist. Lám-lám ő még nem bomlasztja a rügyeket a már füttyös ég alatt. Csak szellőket riaszt.
Ellenben Csokonai Vitéz Mihály uram A békétlenkedőben a Tavaszt (is) a végtelenségig szapulja. Panasza bizony a békétlenkedőé, szinte elriaszt.
Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
Torkot, mellet terhelő,
Huruttal kerűl elő.
Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümőlcse semmi nincsen
Kertem puszta fáinak.
Mit ér zőldje a szőlőnek,
Ha rajta fürtök nem nőnek,
Mit ér a bimbó, virág,
Ha körtvélyt nem nyújt az ág?
Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
Már sem széna, sem mező,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
Majd kihúz az éhező.
Óh, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne:
Uram! uram! talán már
Nem is fog már lenni nyár!
No, ennek azért ellentmondani látszik a természet rendje. S maga az ember is. A húsvéthétfői locsolás is tulajdonképpen tavasz- s termékenységvarázsoló ünnep.
A gyakorta pikáns versikék burkolt erotikája a régi tavaszvarázsló rigmusok profán unokája.
Nem vagyok én nyuszi,
kell nekem a puszi!
Gombold ki a blúzocskádat,
hadd locsolom dombocskádat!
A pajzán városi folklór versikéi is efelé tapogatóznak. S bár ha – akár a városi polgárság – folklorizálódó rigmusairól van szó, s így eleve helyük van népi költészetünkben, magam jobb szeretem a szemérmesebb tisztességeseket.
Ide is biggyesztek közülük még egyet Csernátfaluból, a Barcaságból:
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek ebbe az esztendőbe.
Mett, ha nem öntök ebbe az esztendőbe,
Nem virágzik szépet a jövendőbe.
Friss víz kévánkozik ennek homlokára,
Egy piros tojás ennek a váltsága.
Ezzel kívánok én is áldott húsvéti ünnepeket. Hétfőre pedig sok locsolót lányoknak, asszonyoknak, s piros tojást legénykéknek, legényeknek s véneknek egyaránt.
Háromszázadik levelemet is elpostázva, maradok kiváló tisztelettel minden igaz ember irányába.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
