Tepertő málékenyérrel
2012-01-10 14:52:19
- Bölöni Domokos
Enikő újságolja kissé riadtan, hogy egy palack édes tokájert kért. – Így mondta, bizonyisten: tokájer.
Enikő újságolja kissé riadtan, hogy egy palack édes tokájert kért. – Így mondta, bizonyisten: tokájer.
Aztán hát mi van itten aszú: valahol a raktárban porosodik egy Lacrima Christi, cidrizett, hogy amíg behozza, ez elemeli a kasszát. De pénze, az volt! – van, mese nélkül. A kassza különben apróka s kicsiny a Kábelben, minek.
Megbámultam, amint a zsírfoltos papírból falja a nagy barna kristálytepertyűket, tör a kisárgálló bélű málékenyérből (ojjé, mikor ettem utoljára effélét, istenem!), és harsogva harap a sós uborkából, amely háromszor akkora, mint markáns katonaorra. Mindjárt át is szól: – Már nem akar kezem ontani vért címerekért, se dicső nevekért...
Lefagyok – mint a meghekkelt Pentagon.
– Kínokat, az igaz, nagyokat szenvedek – folytatja két falás között –; de azoknak súllyok alatt nem csüggedek. Mert a nagy istennek tetszett így rendelni, tereh alatt szokták a pálmát nevelni.
Tölt magának a dobrudzsai aszúból, kortyolás előtt rám köszönti:
– De a bálok majd elmúlnak, s ha kifarsangolhatunk, álorcáink majd lehullnak, s akkor majd mi mulatunk. Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.
Érkezik Tamucza, s mondja, miféle disznóság lesz az adózásban. S hogy kiket kapnak el; akiket igazán kéne, megint megússzák. A szomszédban elfogy a tepertő, az uborka, no, még egy falat málé – s te mondd meg, Szent Orbán, mikor nyalta be a hét decit!?… Bővíti oktatólag: – Társaságunknak ne legyünk heréi, és ne kívánjuk, hogy elénkbe szórja nem velünk keresett vagyonját a takarékos.
Tamucza is pentagonozik. – Te, ez majdnem úgy beszél, mint Visky Árpi, mikor eladta a nagykabátját a Café Centrálban... S mikor kijöttünk, a Főtéren harminc centis volt a hóóó...
Enikő azt gyanítja, egy klárvözötor téblábol közöttünk. Rá is kérdez, s a válasz? – Mindenek fellyül jár az asszonyi elme, nem hasonlít ahhoz a férfi értelme.
Enikő az ájulás határán. De a nyájas ösmeretlen távozni készül. – Bocsánat – mentegetőzöm –, itt sajna, csak néhányan értjük az Ön szavát...
– Nemzetem, így jársz majd, ha egy náladnál szaporább nép, bár sikertelen is ő, magod a földből kiszorítja... – halljuk, immár az ajtóból. Tamucza szerint ez a nescsió vulgárisz hapsesz az erdő alól szökött meg, a karácsonyi hercehurcában.
Felragadom az asztalán hagyott névjegykártyát, utánasietek. A kijárat gipszoroszlánkái között jár. Szorongva szólítom: – Főhadnagy Fazekas!.. Csak egy szóra...
Csitítólag int, hogy semmi zűr. Kilép a pillangózó hóhullásba, rongyait ritmusosan ringatva távolodik. Fakó alakja lassan oldódik a Hosszú utca cifrán kavargó szélviharában.
Odabent épp indul a magyar nyelvű adás, harsogva szól a rádió. Barlangi medvék tanácskoznak Marosvásárhelyen.
Tamucza is rázza a fülét. Kisujjával rezegteti, mintha csellózna. Barlangi mentők, dombér bangó kecskebakker.
Méltatlankodik, teljes joggal.
– Bezzeg ezt a... Fazit – ezt bezzeg: nem hallottuk félre!
Most gőgicséljem el neki, hogy semmi sem biztos? Helyette azt zengem, hogy a puhának gyönyörűség; pálma kell a bajnoknak.
Ezt üsse be a guglijára – s legalább hatvan kilométeres körzetben egyáltalán ne leledzzem a közelében...
