Tények és vallomások

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015

Advent van, a megbékélés, az ünnepvárás ideje, a család együttléte, szeretete jegyében. Nemkívánatosnak tűnik ilyenkor a múltbeli fájdalmakról, bosszúról, kegyetlenségről beszélni. Nem is tenném, szép ezüstcsillagos, angyalhajas álmodozásokról szóló jótét lelkek könyveiről írnék, és bár nem illik az ünnepvárásba, most kell ismertetnem a fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics nagy sietséggel kiadott könyvét. Az írónő alig néhány nappal ezelőtt vette át Stockholmban az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”. Már a ’90-es években is megjelentek könyvei (A háború nem asszonyi dolog, Fiúk cinkkoporsóban), de valahogy abban az időben, saját sorsunkkal jobban elfoglalva, nem figyeltünk az orosz irodalomra. Sok éven át kellett arra összpontosítanunk, illetve a nagy szovjet irodalomra, Oleg Kosevoj és az Ifjú Gárda hőstetteire, az Új ember kovácsára, a nagykohók, az acélolvasztók mellett edződő új emberről olvastunk, hogy hozzájuk hasonlókká váljunk. Később, amikor megjelent Szolohov Embersorsa, Paszternák és Szolzsenyicin, kezdtük elfelejteni Oleg Kosevojt vagy Azsajev hőseit. Csalódtunk bennük, vesztett illúziókká váltak. Lassan eljött a glasznoszty ideje, vendégünk lett Ulickaja, megrázó életekkel, derűs szemlélettel megáldott asszonyaival, Nabokov emigránsregényeit is olvashattuk, ahogy telt-múlt az idő, az orosz irodalom újra érdekessé vált. 

Most pedig szembesülnünk kellett az irodalmi Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics tényfeltáró irodalomnak nevezett munkáival, jelesül az Elhordott múltjaink című könyvével. A Svéd Akadémia „A szenvedés és helytállás monumentális megörökítéséről” szólva méltatta az írónőt. Valóban csodálatra méltó a tehetséges ember, aki a tényfeltáró irodalmat választotta életcéljának, megfogalmazta és bizonyította a halódó szovjet rendszer egyre embertelenebb viszonyait, az afganisztáni háború tényeit és következményeit. Amikor felfedezte a nyugati világ, művei hangos ellenérzést keltettek otthonában, az írónőt száműzetésbe kényszerítették. Párizsban, Göteborgban, Berlinben élt,1999-ben Herder-díjat kapott, szinte minden világnyelvre fordították, és 2013-ban megkapta a Békedíjat, a német könyvkiadók nagydíját. Alekszijevics két évtizeden át vallatja Omszkban, Rjazanyban, Moszkvában vagy éppen Csecsenföldön azokat az embereket, öregeket, fiatal lányokat, katonákat, akik maguk kellett harcoljanak igazságukért, szüleik vagy testvéreik öngyilkosságának valóságos okát keresve. Küzdelmes volt összegyűjteni a riporternek minden vallomást és közlést, emlékezést vagy újságok közleményét a keresett nyomon. Mindezt szépírói formába öntve közölte, a tényirodalom szerint. Anyai nagyanyjánál, Ukrajnában, ahol gyermekkorát töltötte, a kispadon üldögélők, főleg asszonyok beszélgetését figyelte és jegyezte meg, itt hallotta a legfélelmetesebb történeteket az éhínségről, a harmincas évek ukrán falvainak asszonyairól. Később, már riporterként a birodalom változó világát, az átmeneti időszakot, Gorbacsov, Jelcin és Putyin szovjetből oroszba váltott társadalmát vetíti elénk. Alekszijevics dokumentumriportjai a hruscsovi fordulat éveiről is szólnak, szívszorongató, drámai monológok a riportalanyok közlései. Szemben ül a mesélővel, aki lehet, hogy megkönnyebbül, amikor elmondhatja, ami évek óta gyötri, kínozza. A szovjet korszakban nevelkedett, mindent a hazáért, a szovjet emberek dicsőségéért jelszóval átitatott emberek körül megváltozott a világ, akár szűken vett környezetükben, a hruscsovkának nevezett 50 m2-es tömbházakban, akár még mindig társbérletben lakó asszonyokról legyen szó. 

Az Elhordott múltjaink egy öt könyvből álló tényfeltáró regényciklus utolsó darabja. Műfaja a kritikai elemzések szerint „dokumentumriport és széppróza szintézise”. A fejezetek címe is megdöbbent, sok jót, szép életekről szólót aligha találunk a szövegekben. 

1991-ben, amikor a szovjet tagköztársaságok függetlenné váltak a 70 éves kommunista korszak után, új rendszer van kialakulóban, a távoli szovjet köztársaságokból, Tádzsikisztánból, Grúziából menekülnek az orosz emberek, holott eddig barátságban, házasságban, egyetértésben élték napjaikat az örményekkel, a csecsenekkel, a más nemzetiségűekkel. Hirtelen jött a ráeszmélés, hogy az együttélés kire-kire ráerőszakolta a másság elfogadását, amit addig az éhezés, a háború szenvedései, az áttelepítések miatt nem vettek észre, hiszen mindent uralt a nagy birodalmi eszme, a testvériség eszméje, a szovjet ember áldozatvállalásának hite. Eljött az idő, amikor a pénz hatalma is felülkerekedett. Az ügyeskedők, a színt váltók gyorsan rátették a kezüket az olajra, a nagyüzemek tartalékaira. A gyengék, a szovjet élet fegyelmében élők a társadalom szélére sodródtak. Akik addig biztonságban érezték magukat, arra eszméltek, hogy gúnyolják, lenézik őket, mert ők árulásnak tekintik, ami történt.

Sok történet szól öngyilkosságokról. A katonai vezetők legtöbbje fanatikusan szolgálta az eszmét, összeforrtak vele, az állam lett a kozmoszuk, az adott nekik mindent.

A Kreml falai közt történt: Szergej Fjodorovics Ahromejev (1923–1991), a Szovjetunió marsallja, vezérkari főnök, Lenin-renddel kitüntetett, 1990-től az elnök katonai tanácsadója, egyszer csak 1991 decemberében felakasztja magát. Az emberek nem hiszik el. „Egy hadviselő tábornok nem akaszthatja fel magát egy darab spárgára.” A seregben ez nem szokás. Alekszijevics közli a nyomozati anyagot. Filmszerűen jelenik meg előttünk a tökéletesen képzett katona drámája. A Kreml 1. épületében, a 19. szolgálati helyiségben történik. A marsall öt feljegyzést hagyott feltűnő helyen. A címzett nélküli vallomás: „Nem tudok élni, ha Hazám elpusztul, és megsemmisül minden, amit életem értelmének tartottam… Én a végsőkig küzdöttem”. 

Mindezek után világos, hogy egy küzdő ember élete értelmét vesztette, ez azután történt, hogy Gorbacsov lemondott, és a pártot felszólította önmaga feloszlatására. 

Magas rangú hivatalnok a Kremlből, nevét elhallgatva, hosszasan mondja el az összeomlás előzményeit. Szavaiból feltárul a valóságos történelem. 

A továbbiakban akár volt kommunista harcosok, pártvezetők, akár egyszerű emberek elbeszélését olvassuk, egy meghasonlott életforma, számtalan hiábavaló erőlködés szólal meg. A német megszállásról, a partizánéletről, a győzelemről további „10 történet miliő nélkül”. 

Egy örmény menekült élete, a banditák megjelenése, a robbantás a metróban, sok-sok végzetszerűen múló és befejeződő élet. 

Valahogy sok-sok olvasmányom alapján azt éreztem, hogy a nők, a nőírók vetik papírra a legmegrázóbb történeteket. Elég, ha az erdélyi irodalomból Berde Máriára gondolunk, a Nagyenyeden játszódó regényre, a Hajnal embereire. Legfélelmetesebb, legmegrázóbb jelenete Nagyenyed ostroma, a 48-as szabadságharc idején, amikor Axente felkelői a templomba rontanak, a felenyedi papné félelmében meghajszoltan karon ülő gyermekeit a nyitott szentségtartóba rejti. Amikor üldözőbe veszik az ostromlók, valahogy visszatér a templomba, de semmire sem emlékszik, nem tudja, hova rejtette gyermekeit. Ezt a pillanatok alatt lejátszódó történetet, ezt a szenvedést leírni talán csak asszony volt képes, mint ahogy az irodalomban ez a valóságos esemény nem jelenik meg. 

Alekszijevics bátor volt, embertelen világban élő számkivetett emberek üldöztetését írta meg.

A katolikus templomokban napjainkban nyílnak meg „az irgalmasság kapui”. A sokat szenvedett emberek, a sok könnyet hullató asszonyok, Alekszijevics riporthősei, ha megtehetnék, átmennének rajta. A sok megszenvedett élet nyugalmat nyerne.