„Emeleten lakó dalmát most üli a lakodalmát”. E blődli versike volt az első találkozásom a dalmátokkal.
„Emeleten lakó dalmát most üli a lakodalmát”. E blődli versike volt az első találkozásom a dalmátokkal. Az ügyetlen rímkongatás feledésbe is merült volna, ha ki nem vezényelnek bennünket testületileg 10. osztályban (valamikor 1963–64-ben történt, éppen ötven éve, ha jól összeszedem a sütni-főznivalómat) a Kultúrpalotába, meghallgatni Alexandru Graur román nyelvész-akadémikust, aki a nemzeti nyelv fontosságáról értekezett. Miért pont erre vitt ki az oszi, arra nem tudok felelni, de végeredményben két fontos dolgot tudtam meg. Egy: a nemzeti, egy ország hivatalos nyelvére veszedelmek leselkednek. Például ott állnak a múlt sötét árnyai az eszperantó és társai személyében. Ezek az instant nyelvek a maguk műviségében, melyek hajlamosak kiszorítani az ősi nyelvet, a másik ordas pedig a ma beszélt világnyelvekben testesül meg, amelyek közül elsőként jelölte meg az angol-amerikai nyelvi imperializmust. Pedig akkor még hol voltunk a meetingektől meg joboktól, a gidipiktől és gipieszektől?!! (GDP – nemzeti összjövedelem; GPS – műholdas navigációs rendszer, digitális útimarsall.)
A második tudnivaló sokkal szívfájdítóbb: a dalmát nyelv kihalása. Graur szerint ez volt a mai román nyelvhez a legközelebb álló neolatin nyelv, amelynek beszélői a XIX. század második felére megritkultak, majd a század végére el is tűntek. Az utolsó beszélő – egy agg úri nő ajakáról – még sikerült összegyűjteni az élő beszéd utolsó fordulatait. Így volt, nem így esett volna, nem tudom már, az emlékezet 50 év alatt megkopik. Annyi bizonyos, hogy ma itt Dalmáciában valóban egyetlen dalmátul szólóval nem találkoztam.
Annál inkább virágzik a horvát, az új állam piros-fehér kockás nyelve, a horvát hazafiasság és drukkerszellem, amely a nemzeti csapatot kíséri odaki a brazíliai világbajnokságon. Itt is, akárcsak nálunk, a gépkocsik fel vannak lobogózva kisebb zászlócskákkal, a harcias rikoltozásoktól mentesültünk, a tengerparti mulatókban előkerültek a félóriás kivetítők, és azokon lehet kollektíven (-van?) szurkolni, mindenütt horvát zászlókat lenget az esti szél és a feltámadó ilyen-olyan dagály. A strandokon hangzavar, pedig még csak félszezon van, az iskolák nem értek véget – midőn ezt a tudósítást kopogom egy borús és forró teraszon szombat reggel – rengeteg lengyel és orosz, sok-sok helyi fürdőző, meg a tenger nélküli vagy hideg tengerű ország fia-léányai (Ausztria, Magyarország, németek stb). A nemzetközi összekötő nyelv az angol, de a német turisták és a hosszas jugó vendégmunkásság okán a dajcs is megjárja. Mutogatni is lehet sikerrel a szupermarketekben.
E sorok írója társasággal egy dalmát szigeten tölti a nyári napokat, mely sziget a Hajduk Split és a trogiri hajógyár között elterülő Ciovo-sziget nevet viseli, de csak Okrugnak (kerületnek) nevezik, tekintve, hogy Trogir ősi dalmát város és fontos turistalátványosság kerülete. A sziget nagy, befásított, rendetlen építkezésű, és alakra egy kitátott szájú kígyóra emlékeztet. A Wikipédia (nem Orbán Viktor által szerkesztett enciklopédia, jelezném a liberális érzelműek megnyugtatására) szerint ősidők óta lakott – melyik európai település nem az ? – ide menekültek a török elől az űzött mediterrán keresztények, meg aztán egészségvédelmi célokat is szolgált, ti. lepratelep volt. De ennek már mintegy félezer esztendeje, és orvos ismerősöm szerint nem fertőző…
A tenger 22-24 fokos, a nap ezer. Hajnalban mi nyitjuk meg a tengert, befürdünk, mielőtt még a bennszülöttek és a kintről jöttek felébrednének. A nagy hőség elől, mikor az ibikén túli sugarak a legjobban sújtanak, elvonulunk, majd délután öt és nyolc között meglehetős laza szigorúsággal zárjuk a tengert. Ezt követően vacsorafőzés vagy séta a falézán (mamaiai fertőzés, holott annak magyar neve a tengerparti sétány), és setétedés után – mert semmi sem fogható magyarul – horvátul nézzük a vébé mérkőzéseit. Nem zavarnak a kommentárok.
Eléggé el nem ítélhető módon könyvet is hoztunk magunkkal, de ennek ellenére olvasunk is. Internet van, így értesülünk arról, mi történik otthon.
Mert így imádkozunk lefekvéskor: add meg, uramisten, a mi mindennapi honi izgalmunkat!
És az Úr meghallgat.
