Csütörtöki kimenő
Különös jelentősége volt mindig a temetőknek. Korunkban sem halványult el. Nem csupán az őskorból reánk hagyományozott halottkultuszra gondolok, hanem arra, hogy egyes népcsoportok, emberi közösségek nagyobb fontosságot tulajdonítank a sírjeleknek, mint maguknak a holtak emlékének. A szimbólumok harca megint nagy jelentőséget nyert. És a hazai hatóságok úgy tesznek, mintha ebbe a harcba nem kívánnának beavatkozni. Avagy távol tartják magukat az azonnali eseményekbe való befolyástól. Ostobaság, mert a szimbolikus jelek és cselekvések véres-valós összetűzésekhez vezetnek, ha nem történik valami hathatós állásfoglalás az igazságszolgáltatás és a végrehajtó politika terén.
A temetők nyugalma nem csupán a holtaknak fontos, hanem az élőknek legalább annyira. Avagy az utóbbiak számára fontos. A katonatemetők és hőskultusz szorosan összefüggenek, hogy egy közhelyszerű igazságot fogalmazzak meg. Úgy gondolom, kell lennie valamiféle arányérzéknek, egyensúlynak a két megmozdulás között. A kölcsönös respektusról nem is szólva. Erre már nemzetközileg elfogadott törvények is figyelmeztetnek. Úgy tűnik, nálunk Moldvában még nem talált halló fülekre, és betartása nem kötelező.
A föld közömbös, az ember nem. Az elsötétített agyú egyén csoportokba, hordákba (nem cohors és nem szabályszerű alakulat) verődve különös vonzódást érez a konfliktusgerjesztéshez, a kis és értelmet nélkülöző győzelmek megszerzéséhez, ebben leli fel létjogosultságát, élvét. A temetőrombolásban nagy a hozzáértés.
Az őskorban az egymással vetélkedő egyes törzsek hitük szerint úgy is bizonyítani akarták erejüket, hódításuk tartósságát, hogy elpusztították az ellenség sírjeleit. Holtait kihányták, csontjait szerteszórták, kutyáknak vetették. Mára a civilizáció haladása folytán (eme folyamat már az Úz völgyét is elérte látszólag) csupán a sírjelekre való rátelepedés, a temető-megszentségtelenítés maradt fenn. Valami azonos gyökerű gyűlölség, indulat, mint amely a magyar írás (felirat) iránt nyilvánult meg a múlt század kilencvenes éveiben és e század elején. Ezt minden kommentátor azonnal észrevette.
Amint erre kilátás van, hosszan el fog húzódni az ügy. Lesznek, vannak feljelentések, készíttetnek bizottsági jelentések, tényfeltáró kísérletek, cikkek, riportok, ellenriportok, hangulatkeltések és -festések, a vádaskodás kölcsönössé fajuland, aztán a hazai bíróságok kimerítése után a fellebbezésekkel folytatódik és az Európai Unió fórumain is megfordul az ügy, végül visszakerül Bukaresthez, akinek igazságérzetében vakon megbíznak NÁTÓ-ék és EU-ék, és pont olyan végkifejlete lesz, mint a három évtized óta megoldatlan Har-Kov-jelentéssel koszorúzott marosvásárhelyi barátkozásnak. Hiszen ha nem is ugyanazok az emberek vannak már döntéshozatali helyzetben, azért a manírok, szokások, beidegződések és meggyőződések nem sokat mozdultak el az origopontról. Mindig gondoskodva lesz az utánpótlásról, a gyűlöletenergiák feltöltéséről. Tápegység a nép.
Azt szoktam hozzátenni az elkeseredettek vigasztalására, hogy Amerikában is ilyen elfogultak voltak a bíróságok, a hatalmi ágak a színes bőrű kisebbséggel, a mexikóiakkal szemben, és mára már akad északon, sőt délen is elegendő bíróság, amely mer és tud a közízlés, a közvélemény, a közbutaság ellenében dönteni, merészel igazságot szolgáltatni.
Nálunk, Kelet-Európában ez az állapot, helyzet, környülállás még várat magára. Mert nincs Martin Luther Kingünk és nincs mögöttünk tömegtámogatás. Nincs politikai erő, mely a többségi oldalon felvállalná a szembefordulást a többségi nacionalizmussal, az ősi előítéletekkel és a naponta meghozott részrehajló utóítéletekkel.
