Távol a harangoktól

Szürke óriásmadár keringett a novemberi fényben. Végtelen homoktenger, felhőkbe vesző épületrengeteg, arcát rejtő embertömeg hullámzott a szárnyain. Ismeretlen színek, hangulatok, amelyeket egy másfél órás beszélgetés villantott elém. 

– Mikor és hogyan kezdődött az életetek Dubajban?

– Ez tulajdonképpen egy hosszú folyamat befejezése volt. Tíz évig éltünk Magyarországon a férjemmel. Ő gyógymasszőrként dolgozott, én titkárnőként egy kórházban. Kétéves és nyolc hónapos volt a kisfiunk, amikor hazatértünk. Nagy betegség a honvágy… Itthon a szakmánkban dolgoztunk tovább, de be kellett látnunk, hogy a hazai bérekből lehetetlen annyit félretenni, hogy bankkölcsön nélkül bár egy kétszobás lakást vehessünk. Kerestük a lehetőségeket, és megváltásnak éreztük, amikor a párom rátalált a dubaji munkalehetőségre. Egy nemzeti válogatott sportcsapat első masszőre lett. Mivel a csapat legtöbbször idegenben játszik, számára kinyílt a világ. Mivel úgy érzem, egy nő legfontosabb feladata összetartani a családot, úgy döntöttem, ha menni kell, mindannyian megyünk. Természetesen ez nem egyik napról a másikra történt. Két évbe telt, mire felkészültünk a váltásra, és 2013-ban indultunk. Dubajban azonban elég hamar világossá vált, hogy európai emberként nem igazán tudom magamévá tenni az ottani életformát.

– Mi zavart leginkább?

– A kiszámíthatatlanság, a szervezetlenség, az, hogy az időnek ott egyáltalán nincs értéke. Az iskoláztatási lehetőségekkel sem voltam kibékülve. Az arab államokban nincsenek óvodák, már a négy-öt éves gyerekek is iskolába, úgynevezett iskola előtti oktatásra járnak. Reggel egy sárga buszra teszik fel őket, ami aztán órákig kering velük. Mivel Dubajban adómentesen élnek az emberek, nincs ingyenes oktatás. Egy jobb tanintézet egy évre – a mi pénznemünkre átszámolva – 28-30 ezer lejbe kerül. Furcsa volt az is, hogy nincs járda, nincsenek átjárók, nem létezik csatornarendszer. Az álomvilág, amelyet a média mutat nekünk erről a világról, az Egyesült Arab Emírségekről, tulajdonképpen csak egy gyönyörű lufi. De egyszer az életben érdemes eltölteni ott öt napot. Mi egyébként, akárcsak a legtöbb vendégmunkás, nem Dubajban telepedtünk le, mert ott nagyon drágák a lakások, hanem Sardzsában. Olyan az a város, mint egy kis Manhattan, annyi a felhőkarcoló, hogy a mi 12 emeletes tömbházunk ötcentisnek tűnt mellettük. A szabadidő eltöltésére hatalmas bevásárlóközpontok épültek, más szórakozási lehetőség nemigen adódik. De ha az ember pénzt gyűjteni megy, valószínűleg nem fordul meg sűrűn a villogó épületóriásokban. Napközben a meleg miatt beszorultunk a lakásba. Úgy éreztem magam, mint egy szabad börtönben. 

– Mennyire viselt meg az éghajlatváltozás?

– Télen Dubajban 30 foknál melegebb van, nyáron majdnem 50 fok. Az első két hónapban csak feleket szuszogtunk, és 300 méter megtétele után éreztük, hogy elszív a homok meg az aszfalt. De egy idő után már a büdösséget sem érzi az ember. Mindenesetre, mi Dubajban tanultuk meg értékelni a levegőt és a vizet. Az ivóvízellátás negyedét a helybéliek hegyi forrásból, a többi háromnegyedet a tengervízből biztosítják, amelyet holland technológiával tesznek fogyaszthatóvá, és csakis jégbe hűtve iható. 

– Mennyire sikerült kapcsolatot kialakítani az ott élőkkel?

– A lakosságnak mindössze 10 százaléka emírségbeli, a többi külföldi vendégmunkás. Európaiakkal, illetve más arab államokból érkezettekkel, szíriaiakkal, libanoniakkal is megismerkedtünk. A helyi lakossággal viszont nem lehet érintkezni. Ők zárt negyedekben, kasztrendszerben élnek, lehetetlen velük kapcsolatot teremteni. 

– Nőként milyen bánásmódban volt részed, mondjuk, hivatalos ügyek intézésekor?

– Előfordult, hogy számlát fizetni mentem, és majdnem kinéztek az irodából. Dubajban idegen férfi nővel nem kommunikálhat, és ha egy közhivatalban csak férfiakat látsz, nem maradhatsz a helyiségben, amíg be nem lép egy másik nő. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor a tartózkodási engedélyt intéztük. Ezen a világrészen természetesen nem az európai mentalitás szerint viszonyulnak a nőkhöz, de a helyzetüket nem szabad összetéveszteni a szaúd-arábiaiakéval. Dubajban a nők szabadon mozoghatnak, és bár legtöbbjük nem dolgozik, a minisztériumban, éppen abból a meggondolásból, hogy ellentétes neműek nem érintkezhetnek egymással, bizonyos állásokat kimondottan a nők számára tartanak fenn.

– Mi fogott meg leginkább ebben a világban?

– Elsősorban a tenger, az megfizethetetlen. És a nemzetiségi, illetve kulturális sokszínűség. Ott nem két, hanem huszonkét nemzet él együtt. Volt alkalmunk megismerni többek között a Fülöp-szigetekiek kereszténységét. Ők például egész decemberben ünneplik a karácsonyt. 

– Nektek milyen volt az első, arab földön töltött karácsonyotok?

– Üres. Nem hallottunk harangszót, és akkor jöttünk rá, hogy ez számunkra milyen sokat jelent. 

– Mennyi ideig maradtatok ott?

– Én a fiammal úgy egy év múlva jöttünk haza, elsősorban az iskola miatt. Azóta kétlaki életet élünk. A vakációkat gyakran ott töltjük, a tanítási időszakban itthon vagyunk. Azokban a hónapokban, amikor nincsenek sportesemények, a férjem is hazajön. Úgy érzem, ez így jó nekünk, meg tudjuk őrizni az egyensúlyt. Igaz, mindig, miután elutazunk vagy hazatérünk, egy hétig alszunk. Több mint hatezer kilométeres távolságot teszünk meg, és a szakemberek szerint minden ezer kilométer után egy nap alvásra van szüksége a szervezetnek ahhoz, hogy az új helyzethez alkalmazkodni tudjon. A fiam már nem is nagyon érzi a hőmérsékletkülönbséget, itthon például akkor sem fázik, ha hűvösebb az idő. 

– Ő hol érzi jobban magát?

– Mindig ott, ahol az édesapja van.