A túlsúlyos eltartottsági állapoton úgy próbálnak segíteni, hogy az alkotókedvük és erejük teljében levő értelmiségieket pl. elküldik a jófene bolognai mártásba, azaz nyugdíjba, tehát kitessékelik őket a nagyadózók köréből is.
Még alig szállt ki az emberfiából az elmúlt tél minden félelem-, szorongás- és megfosztottságérzése, még csak alig szoktunk bele a hosszú nappalokba, a verőfénybe, hőgutába, a nyártudatba és nem térünk be reménykedve a legtávolabbi turkálókba meleg göncökért, a tévék máris riogatnak a közelítő téllel. A tél Romániában valami kötelező, elkerülhetetlen, vad tekintetű ördöngösség, rossz, boszorkánykifőzde, ahol a lakosság ártalmára még erősebb mérgeket kevernek a szolgáltatók: gáz, víz, villany, üzemanyag, tápláléklánc-csörgetők a mindennapi létalattisághoz.
Ennek felette hosszú távon is felkorbácsolják az ember ősi rettegését a jövőtől, mondván: ma már több a nyugdíjas, mint az aktív kereső, nő az eltartottak száma az eltartókhoz viszonyítva. És ha ez így megy, összeomlik, bedől a pénzügyi és egészségfenntartó rendszer.
Másfelől meg folyton azt szajkózzák, hogy megnövekedett az átlagéletkor, hogy ma már nem ritka a 120 éves eltartott, aki könnyen kibabrál az állambácsival (hímsoviniszták ellen javasolom az államnéni kifejezés meghonosítását!), és legalább annyi ideig lesz/marad/átalkodik meg nyugdíjasnak lenni, mint ahány évig aktív kereső, dolgozó, adófizető polgár volt.
A fentebb vázolt túlsúlyos eltartottsági állapoton úgy próbálnak segíteni, hogy az alkotókedvük és erejük teljében levő értelmiségieket pl. elküldik a jófene bolognai mártásba, azaz nyugdíjba, tehát kitessékelik őket a nagyadózók köréből is, és volt fizetését szétaprózzák a kezdők között, akik ezt az aprózást egyáltalán nem kedvelik, inkább elmennek Dél-Bolíviába lámának és Észak-Turkesztánba dinnyének, Cinóberfalvára (Nyugat-Európa megye) cínnek vagy óbernek.
A tél azért jön, mondják a filozofikusabb alkatúak, hogy magunkba szálljunk, mélyen a lelkünk zenekari árkába pillantsunk, és felfedezzük az ott szunnyadó energiákat, amelyek télről télre, tételről tételre átsegítenek a nehézségeken. Hogy megtanuljunk lemondani, hogy felkeressük a fohászati kombinátokat, javasasszonyokat, jósnőket és/vagy korcsmákat, beüljünk egy olcsó nem létező moziba, sétáljunk koldusok és szemetelők, az mp3-as fülű menedzserek között.
Az ember akarva-akaratlan elvégez egy túlélőtanfolyamot. Majd tél elején leül a tévé elé, ahol sorozatokat néz, cerebelum nélküli celebeket celebrál, ábrándozik a nyárról, hőről, könnyű szandálról, egész görögdinnyékről, amelyeket most télen is megvehetne, de minek, de mivel, amikor a rezsire kell és gyógyszerre, szóval ül a tévé előtt, duruzsol a kályha a megkopó emlékekben, az ember meséket mesél arról, hogy a nyáron elmegyünk a Feketeügyhöz fehéredni, a tengerre barnulni, a hegyekbe friss levegőt szívni, a londoni olimpiára vagy csak egy pohár jó hideg sörre, helyi piára.
