2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Talán másodikban szólt a tanító néni, hogy metsszünk le néhány ágacskát, tegyük vízbe, és meglátjuk, csoda történik, megelőzhetjük a tavaszt, ágacskáink a vizesedényben hamarabb fognak levelet fakasztani, mind odakinn didergő társaik.

Talán másodikban szólt a tanító néni, hogy metsszünk le néhány ágacskát, tegyük vízbe, és meglátjuk, csoda történik, megelőzhetjük a tavaszt, ágacskáink a vizesedényben hamarabb fognak levelet fakasztani, mind odakinn didergő társaik. Ez valamikor március elején-derekán történt, még abban az időben, amikor az iskolában senki sem beszéhetett húsvétról. A tantestület úgy tett, mint aki mit sem tud a piros tojásokról, és nem is sejti a húsvéthétfői tömeges hiányzások okát. Azt nem tilthatták, hogy másnap minden fiú festett tojást hozzon uzsonnára, még én is, aki soha nem vittem uzsonnát, nem is szerettem az iskolában zabálni, és nagyon izgalmas mérkőzések folytak annak eldöntésére, kinek erősebb, törésállóbb a hímes tojása összecsapkodás esetén.

Jakabos Lacinak (utóbb George L. Jacobson) sikerült a legtovább megőriznie a piros tojások épségét, oly ügyesen forgatta, hogy mindig sikeresen hárította az ütéseket, és megvédte az összeroppanástól a temékenységszimbólumot. Tudtán kívül felfedezett valamilyen fizikai szabályt, törvényszerűséget, amelyet később is haszonnal alkalmazott tanulmányaiban, és mikor kivándorolt a hatvanas évek Amerikájába, elismert műépítész lett, szép és érdekes tojásépületeket tervezett, a megépítettekről pedig a hazaküldött fotók tanúskodtak.

Ugyancsak azokban az években szigorúan tilos volt március 15-ről bármit is a tanulók tudomására hozni, holott a tananyagban Petőfi egyáltalán nem volt tiltva, sőt az Anyám tyúkja című költeménye minden óvodás első versélményei közé tartozott. A vers szép volt és érthető, de teljesen alkalmazhatatlan a mindennapi való élet akkori körülményei között, ugyanis mi bérlakásban laktunk, egész pontosan szolgálati lakásban, és a lakás tulajdonosa szigorúan meghagyta a lakóknak – egyébként többen közülük hivatásuknál is fogva állatkísérleteket végeztek munkahelyükön, az ország egyetlen magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti intézetében –, hogy bármiféle állatot tartsanak a lakásban, illetve a bérleményhez tartozó elvadult őskertben. Ezért aztán nálunk nem volt Morzsa kutya, de még anyám kedvenc jószága sem a tyúkanyó volt, hanem a festett régi keménycserép tálak, amelyekkel a handlés cigányok rendszeresen bekopogtak nálunk.

Hogy mégis értesültünk arról, hogy volt magyar l848, hogy létezik valami olyasmi, mint március idusa, aki mégsem egy nő neve, bár nekünk volt egy nagynénénk, Ida, aki nem jött vissza a lágerből – rengeteg ilyen rokonunk volt, mondanom sem kell –, annak két oka volt: családunk, más családokhoz hasonlóan, rendszeresen és kitartóan a Kossuth rádiót hallgatta, melynek szünetjelét anyánk hamar feloldotta, és azt énekelte nekünk: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”. Ez ugyanaz a haza volt – tudtuk meg jóval később –, amely Ida nénit meg a többi rokont a lágerekbe zárta, majd így búcsúztatta: soha vissza ne gyertek! Rengeteg rokonunk fogadta meg a tanácsot, ki így, ki úgy maradt a Kossuth rádió adáskörzetén kívül. Igaz, sokszor mi is kintrekedtünk, amikor egy erőteljes nagyhatalom beszólt a műsorba, és semmi mást nem lehetett hallani, mint Govorit Mászkvá.

De a forradalom az szép volt és ép, azt nem lehetett kikezdeni. Az éppen olyan szép volt, mint azok a magyar bélyegek, amiket még a régi bevált bélyegrajzolók készítettek 1948-ban a forradalom századik évének megünneplésére, és amelyek albumunk ékességei közé tartoztak. (Talán Petőfi arca sejlik fel emlékezetemből és 1848-49 szép fehér betűkkel. Az egész bélyeg különben kék volt, a recézete sértetlen, és ott volt az albumunk első lapján. Ám hol van már az az album? A rengeteg költözésben, hurcolkodásban, osztozásban valahová a múltba veszett.)

Mindez onnan jutott eszembe, hogy előttünk a fákat kíméletlen barbárok lemetszették, koronájukat lecsonkolták, mint hadisebészek a forradalom tábori kórházaiban a régi honvédeket, akik aztán a századfordulóig egy-egy település meghatározó koldusai lettek, s az emberek annyit adtak nekik, hogy épp éhen ne haljanak a forradalom utolsó tanúi.

Nos, egy ágacskát a sok közül kiemeltem, unokám örömére vízbe állítottam, ahogy a tanító néni javasolta nekünk talán másodikban…

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató