Tavaszi gondolatok a városközpontban

Már régóta kísért a gondolat, hogy szülőfalum elárvult kertjébe ültessek különféle erdélyi fafajtákat, és nem csak gyümölcsfákat. A városban látott, átélt tavaszi fametszés még inkább megerősítette bennem ezt az ötletet, hiszen a főtéren már nincs helye egy hársfának úgy igazán ég felé törve, teljes pompájában kiterebélyesedni. Szakmailag még érthető ez a tavaszi visszametszés, mert gömb formára alakított állapotában félmagas díszfaként fog díszleni, vagy sínylődni a járdaszélen, s ha engednék teljes valójában, szabadon felnőni, akkor évtizedek múlva gyökere feltörné az aszfaltot vagy a mulandó piskótajárdát. 

Én – örök mezőségiként – sajnálom ezeket a megcsonkított hársfákat, s ezért elvinném őket szülőfalumba, hadd nőjenek szabadon, illatozzanak erdők-mezők szép világában, és rakjanak fészket rá a madarak.

És sajnálom azokat a megcsonkított platánfákat is, amelyek úgy száz évig emlékeztettek az egykori Térj meg utcai iskola (ma óvoda) udvarán Bernády polgármester úrra és építő életművére. Azok a platánfák azért is voltak oly kedvesek számomra, mert még az ősszel alattuk futkározott az unokám, és szedte fel a megsárgult leveleket. No meg azért is, mert Brazíliában a páratlanul gazdag növényvilág bemutatásakor mesélte idegenvezetőnk, hogy ott az Európából bevitt platánfa az egyetlen lombhullató, a többi mind-mind örökzöld. Ezek az évszázada őrt álló, egy szebb korra méltósággal emlékeztető platánfák az új városkép áldozatai lettek. Ebben a mai városban már nincs helye és tere teljessé lenni hársfáknak vagy platánfáknak. Ezért vinném én el őket a Mezőség szélére, ahol szabadon kiegyenesedhetnének, és félelem nélkül magasodhatnának. 

Ez a három megcsonkított évszázados platánfa nemcsak a polgármesterre emlékeztet, hanem arra az időre is, amikor azt az utcát még Fogarasi Papp Józsefről nevezték el. Őt is méltatlanul elfeledte városunk emlékezete.

Fogarasi Papp József Szászvároson született 1744-ben, ötévi svájci, németországi és hollandiai tanulmányút után bölcsészdoktorként és felszentelt papként tért vissza Erdélybe. 1779-től Marosvásárhelyen a református kollégium tanára, és 1784 őszén az osztrák császár kinevezte a budai egyetem rendes tanárának. Ő lett volna annak az egyetemnek az első református tanára, ha a hirtelen jött korai halál el nem ragadja. Alig negyvenévesen hunyt el városunkban, sírja a református temetőben található. Rövid élete alatt irodalmi munkásságával európai hírnevet szerzett, külföldi tudóstársaságok pályázatain több pályadíjat is megnyert. Koncz József legalább 14 ilyen megjelent vagy kéziratban maradt pályaművéről tud. Megérdemelte volna, hogy ez a pár lépés hosszúságú utca ennek a Bolyai János formátumú tudós filozófusnak, kollégiumi tanárnak az emlékét fenntartsa.