A tárgyak élete

Nemcsak emberek, életünk során tárgyak sokasága vesz körül. A szükségesek mellett olyanok is, amelyeket nagyszüleink, szüleink használtak, amelyekre egy másik életformába, másik életszakaszba lépve nincsen már szükségünk, s kikopnak a használatból, mert gyakran gépek veszik át a helyüket. S bár haszontalanná váltak, mégis vannak közöttük olyanok, amelyeket tovább őrzünk a hozzájuk kapcsolódó emlékekért, vagy lakásunk díszítésére, önazonosságunk bizonyítékaként. A változó világban a használatból kieső tárgyak egy ideig múzeumban, tájházban kapnak helyet, egy ideig beszélünk róluk, majd az őket megnevező szó is kihull a mindennapi beszédből vagy megváltott jelentéssel él tovább. 

Az egykori Nyárád és Maros menti háztartás világával, annak tárgyi emlékeivel, mesterségeivel való találkozásra nyújtott lehetőséget a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának utolsó idei rendezvénye. Lázok Klára meghívottja dr. Vajda András néprajzkutató, a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központjának vezetője volt, aki időutazásra hívta az est részvevőit vetített képek és a Téka freskós termében bemutatott tárgyak segítségével.

A tárlóban kiállított könyvek (Malonyai Dezső: A magyar nép művészete, Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája, az Ethographia folyóirat összegyűjtött példányai) azt igazolták, hogy a néprajzkutató számára is tudnak forrásanyagot biztosítani a Tékában. 

 

Vigyorog-e a fakutya?

A vetített képek segítségével a hagyományos erdélyi falu utcáit, házait láttuk, s betekinthettünk a vidéki otthonok belső helyiségeibe, udvarába is. Ebből a múlt század elején létező faluból mára csak néhány idős ember otthona maradt meg eredeti formájában és berendezésével, más helységekben csak tájházakba menekítve látható. E tájházaknak a falusi világ tárgyainak megőrzése mellett az a rendeltetésük, hogy rendbe hozzák a mai ember kapcsolatát a múlttal – emelte ki Vajda András. Beszélt arról is, hogy a gyakori használat miatt egykor a falon tartott tárgyak eredeti szerepüket elveszítve hogyan változtak díszítőelemmé. Mások eredeti jelentése kikopott a mai szóhasználatból. A tűzkutya például arra szolgált, hogy a fával való tüzelés idején a piszkavasat tartsa, ma kevesen ismerik a jelentését. Akárcsak a fakutyának – mutatta be a csizma felhúzását megkönnyítő alkalmatosságot, ami már csak jólismert közmondásunkban vigyorog, de formájáról, kinézetéről az emberek többségének fogalma sincs. 

A konyha a sütés-főzés mellett a falun élő asszonyok fontos mesterségének, a szövésnek is a helyszíne volt. Szövéssel kapcsolatos tárgyakat is bemutatott az előadó. Ezek a tárgyak sok esetben a paraszti kultúra pazarló jellegét tükrözik, ugyanis a funkció mellett a kivitelezésükre, festésükre és faragásukra is nagy gondot fordítottak, különösen akkor, ha szíve választottjának készítette a legény. Az orsó nevét ma a Csipkerózsika meséből ismerhetik a gyermekek, kiskorában az előadó pörgettyűként tette tönkre a padláson talált eszközöket. Vajda András bemutatott talpas guzsalyt, vetélőt, lapockát, feszítővasat, bordát – a szövés hajdan jól ismert és helyenként ma is használt eszközeit. 

 

Mit drótozott a tót?

Bár a Maros völgye modernizációs csatornának tekinthető, ahol a hagyományos falu hamarabb átalakult, a sáromberki tájmúzeumban a kenderfeldolgozás eszközeit is őrzik. Hallgatóként nagy örömömre szolgált, hogy az otthoni szeges rostfésűről megtudtam, hogy a kender feldolgozására szolgáló gereben maradt rám a nagyszüleimtől. 

Képekről, illetve természetben Vajda András bemutatta a hajdani mosás kellékeit, a sulykot és a dörgölőt. Beszélt a szapulókádról, majd a drótos tót munkájának az eredményéről, aki dróttal fogta össze a törött cserépedény darabjait. Láthattuk a mai mixerek üvegedényben falapátokkal működő elődjét is – tárgyakat, amelyeket a sáromberki mellett a havadtői, marosvécsi múzeumban állítottak ki. 

A tárgyaknak különös történetük lehet, ahogy megőrzik őket és egészen új rendeltetést kapnak egy idő után. A hagyományos falusi háztartásban nem volt szabad semmit eldobni, mert úgy tartották, hogy minden tárgy jó lehet még valamire. Így történt ez a bakokkal és a kalangyakaróval is. Az utóbbi a szerző nagyapja házának a tetőzetében nyert új szerepet, a farönkből és lécekből készült bakok pedig az építkezés befejeztével újabb improvizált rendeltetésként disznóvágáskor a széles deszkát tartották, amin a sertést felbontották. 

 

Nyulak a konyhaszekrényben

A paraszti kultúrában tiszteletben tartották a teremtést, a tárgyakét is, amelyeket nehezen engedtek ki a használatból, ezért improvizáltak számukra új rendeltetést. Erre láttunk példát a képeken: a kötött kapu felső részét lefűrészelték, s paddá alakult, a volt konyhaszekrény nyúlketrecként szolgált tovább, a kaszaél végéből pedig sárvájó lett. 

Nemcsak a tárgyak rendeltetése, a hagyományőrző falu átalakulásával a szag- és hangélmények is megváltoztak, ezért kultúrtörténetük is legalább annyira érdekes, mint a tárgyaké – mondta az előadó. Az állattartás szinte minden gazdaságban szagokkal járt, s faluhelyen természetes volt a trágya szaga is. Ma ezeket a szagokat nehezen tűrik a vidéki, de városi életformára áttért lakosok. 

 

Változó hangok és szagok

A hangoknak is megvolt a rendeltetésük, reggel a kakaskukorékolás, és nem csergőóra költötte az embereket, ma a hajnali kakasszó sokaknak zavaró lehet. Másként szólt a ráfos szekér a falusi úton, ahol finom porrá törte a kavicsot (ebben a porban szívesen játszottak a gyermekek), mint ma az aszfaltos úton haladó járművek. És sorolhatnánk tovább az állattartással, földműveléssel járó egyéb hangokat és szagokat, akár illatokat is, amelyek egyre kevésbé jellemzőek a városiasodó vidéki településekre. 

Az előadó beszélt a szemét szerepéről, amely a közelmúlt lenyomata, s amitől a régi háztartásokban nehezen váltak meg. Szólt arról is, hogy a konyha a szellemi táplálék, a biblia, az imádságos és énekeskönyvek tárolásának a helyszíne is volt. Akárcsak a szakácskönyvé, kézzel írt receptesfüzeté, amelyek a háziasszony mankóját jelentették. Az emlékkönyvek pedig a korszak facebookjának a szerepét töltötték be, egy-egy személy kapcsolatrendszerét tükrözve.

A tárgyaknak történetük van, s tulajdonosuk ezeket is átadja a néprajzkutatónak, aki tele van történetekkel, s láthatóan jólesik számára, ha ezeket továbbmeséli, hogy a tárgyakat készítő és használó egykori emberek és a használatból kikopott tárgyak is tovább éljenek – hangzott el a Beszélő könyvek utolsó idei rendezvényén, amely hónapról hónapra sok új ismerettel, maradandó élményekkel, emlékekkel tette gazdagabbá a közönséget.