2019. május 26., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Élő múzeum gazdag tárházában”

Hideg napokon hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva „utaztam be” keresztül-kasul Erdélyt. Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta éveken át. Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született meg és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet. 

A szerző a Kántor-Tanítóképző Főiskola viszontagságos történetének a bemutatásával indítja a kötetet, amelyből kiderül, hogy nem volt egyszerű küzdelem, de megérte. A következő fejezetben a táborok, tanulmányutak születését és célját fogalmazza meg: ismerkedés a falvak történetével, lakóival, templomaival, néphagyományaival, művelődési és egyházi életével a „közvetlen megfigyelés”, a dokumentálódás, a „falusi léthelyzet átélése során”. Másrészt az otthonosságérzet, a szülőföldhöz, a falvak népéhez való ragaszkodás, a felelősségvállalás kialakítása és megszilárdítása szerepelt a célok között. A szerző ugyanis azt vallja, hogy a felerészt vidéken és sok helyen szórványban élő erdélyi magyarság jövője attól is függ, hogy milyen értelmiségiek, papok, tanítók, kántorok irányítják a nyelvi, kulturális és vallási identitás megőrzését. Továbbá „a remény ébresztését falusi és városi gyülekezetekben, a bizakodást abban, hogy templom és iskola egységében, a hit, az anyanyelv és a zenekultúra védőszárnyai alatt érdemes erdélyi szülőföldünkön magyarként, keresztyénként/keresztényként élni, boldogulni, és nemzeti közösségként megmaradni”. 


Barabás László azt vallja, hogy néprajzi vidékeink, falvaink, templomaink, gyülekezeteink jobb megismerésével a falu vonzó értékké válhat. „Tanulhatunk öregjeitől szépen beszélni, erkölcsi szokásrendet és gazdaszellemet, falusi lelkészektől gyülekezet- és közösségépítést, tanítóiktól élettapasztalatot és hivatástudatot”, a kisgyermekek körében végzett szolgálat pedig lehetőséget teremt a kántortanítói hivatás „nehéz szépségének” az átélésére.

A táborozással járó gyűjtőmunka azt szolgálta, hogy a hallgatók betekintsenek és kedvet kapjanak a néprajzi, egyház- és iskola-, illetve falutörténeti adatok gyűjtéséhez, a műemlékek számbavételéhez és megmentéséhez, amiből tanulmányaik végén szakdolgozatokat írhattak, majd a hivatás gyakorlása során felkelthetik az érdeklődést tanítványaikban is. 

A táborok helyszíne egy-egy néprajzi vidék volt, ahol a látnivalók mellett annak gondjait és bajait is megismerték a hallgatók. A negyedszázad során az egymást követő évfolyamok diákjai koncentrikus körökben járták be Erdélyt. A Nyárád- és a Maros mentétől kezdődően eljutottak a Székely-Mezőség falvaiba, a belső Mezőség szórványtelepüléseire, a mezőségi Melles-patak völgyébe, a Tóvidékre, a Küküllők mentére, Nagyenyedre és környékére, Székelykeresztúrra és a környező falvakban Kányádi Sándor és Tamási Áron szülőházába, a Gyimesekbe, Kézdivásárhelyre, a Barcaságba, Dévára és vidékére, Besztercére és a vonzáskörében levő falvakba, Etédre és Kőrispatakra, Kibaconba, Sepsiszentgyörgyre, Óradnára és Radnaborberekre, Gyergyóba és Dicsőszentmártonba, Bethlenszentmiklósra és Keresdre, Segesvárra, Zetelakára, a Hargitára, Aradra és Máriaradnára, és hosszan sorolhatnám tovább az ismert és az átlagember számára sohasem hallott faluneveket. A Goudai Driestar Tanárképző Főiskola vendégeként eljutottak Hollandiába, az óceán partjára, majd a holland főiskolásokat fogadták Erdélyben. Megjárták Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket, vendégül látták testvériskolájuk, a Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola diákjait és tanárait a Nagyenyed környéki táborozásra. Utaztak autóbusszal, vicinálissal, szekérrel, tutajjal és traktor vontatta utánfutóval, sok településen a főiskola volt növendékei fogadták őket. A felkeresett falvak között voltak életerős közösségek, kicsi, elhagyatott települések és lelkész nélküli, széthulló gyülekezetek is. Meglátogattak műemlék templomokat, műemlékeket, történelmi események színhelyeit. A diákok mindenhol szíves vendéglátásban részesültek, osztoztak a vendéglátók gondjaiban és örömeiben, az istentiszteleteket követően pedig kórusművekből, hitvalló énekekből és szavalatokból álló műsorral léptek fel, a kántori szolgálat során elnémult orgonákat szólaltattak meg, és gyakorlatot szereztek a vezénylésben is. Minderről a táborismertetők mellett a diákok élménybeszámolója olvasható a könyvben. Érdekes figyelemmel követni, hogy a benyomásaikat megörökítő tanító- és kántorjelöltek figyelmét mi ragadta meg a legjobban, kire mi hatott életre szóló benyomásként. 

Barabás László bevallása szerint nem volt könnyű megszervezni, hogy a gyülekezetek sorra fogadják a diákokat, és a tervezett találkozókra is sor kerüljön a falu lelkészével, kántorával, tanítójával, akik hivatásukról vallottak. A hallgatók megismerkedtek és barátságot kötöttek a helyi fiatalokkal, együtt táncoltak, énekeltek velük, és körükben eredményesen népszerűsítették iskolájukat. Az évek során egyre nagyobb segítséget jelentettek a képző volt hallgatói, akik közül 315-en kántorként szolgálnak a különböző felekezetű erdélyi gyülekezetek templomaiban. Sokan közülük zenetanárként dolgoznak, gyermek- és felnőtténekkarokat vezényelnek egész Erdélyben. A tanító – óvodapedagógus szakon a főiskola fennállása alatt végzett több mint ezer diák legtöbbje szülőföldjén, szülőfalujában helyezkedett el, ahol vezető pedagógusokká, a művelődési élet szervezőivé váltak. Mások tanulmányaikat folytatva lelkipásztorok, egyetemi oktatók lettek, és példájuk ösztönzést jelent a következő nemzedékeknek. 

„Pályám alakulásában nagy nyomot hagytak ezek a táborok. Szülőfalumba hazatérve, tanárként próbáltam és próbálok mai napig ezen értékrend szerint dolgozni. Értékeinket őrizzük meg, gyarapítsuk és adjuk tovább a következő nemzedékeknek, mert csak így van jövőnk” – írja Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár, népdalénekes, egykori diák. 

„Nemcsak szolgáltunk, de épültünk is. Tudásunk bővítése mellett lelkileg sokat gazdagodtunk e tanulmányi utak által. A könnyekben, a mosolyokban éreztük Isten jelenlétét és az összetartozás örömét, bármerre is jártunk… Kívánom, hogy ugyanezt tapasztalhassák meg most is a főiskolára járó diákok, és örök élményként határozza meg életüket” – írta Gálfi Westerbeke Arabella a Beszterc-Naszód megyei magyarlakta településekre szervezett 2005-ös út után. 

„…Ezekben a találkozásokban mindenki gazdagabb lett, a kereső és a keresett, a kíváncsi főiskolás hallgató és régi szőttesét megmutató mezőségi öregasszony, a tömbházlakásos világból érkező városi fiatal és a színes kalotaszegi pártát őrző menyasszony. Ezeken a napokon egyszerre oktatóként és tanulóként úgy éreztem magam, mint aki egy élő múzeum gazdag tárházában él – a csodálatos Erdélyben” – írta a népismereti kirándulásokról Ötvös József vártemplomi lelkipásztor, aki nyugdíjazásáig a főiskola kuratóriumának az elnöki tisztségét töltötte be, és pár alkalommal ő is elkísérte a diákokat. 

A vándortáborok támogatását kezdetben az egyházak, az EMKE, az Erdélyi Figyelő folyóirat, majd a Bethlen Gábor Alapkezelő vállalta, és a gyülekezetek, lelkészek, tanítók vendégszeretete tette felejthetetlenné. 

A gyűjteményes kötetet, amelyben pontos útitervek olvashatók, ajánlom minden olyan pedagógus figyelmébe, aki tanítványaival szeretné jobban megismertetni szülőföldünket, amely akkor igazán a miénk, ha bejárjuk ismert és elfelejtett vidékeit.




Kapcsolódó cikkek: