Sohasem hittem volna, hogy a tánc bevonul az életembe. Valahogy nem illett oda. Vagy ebbe a nagy intellektuális kicsapongásnak hitt kalandozásba.
Nem is voltam valami kiváló táncos, ha alkalom adódott rá, lehetőleg elhárítottam, vagy megkíméltem partnereim lábát a súlyfölöslegtől. Máskor attól, hogy arcukon meglássam az átfutó felismerést és bosszúságot: ez a pacák nem tud táncolni, nem tartja a ritmust, rosszul és balul lép stb. (A képletes mellett – a valódi ballépések.) Senki nem törekedett komolyan arra – egyszeri alkalom múltával –, hogy táncba hívjon, felkérjen keringőre. Magamat megpillantva, hosszabb elemzés mellőzésével, én sem rajongtam zenére mozgásomért.
Persze voltak házibulik – nemzedékem regnálása idején történt meg a váltás a zsúrokból a házibulik köz- és magánszférájába, miként az utánunk következők éle-tében a házibuliból a diszkóba és a nyilvános tereken dühöngő közcsápolásba és őrjöngésbe. Voltak tehát házibulik, de azok azért voltak izgalmasak, mert nagyszerű beszélgetéseket lehetett lebonyolítani, a kötöttségek feloldódtak, szerelmek szövődtek akár táncok nélkül is. Szellemi síkon is lehetett valaki világfájdalomtól csöpögő vagy túlművelten unalmas.
De a világhelyzet fokozódott, az ember családokat alapított, bontott fel – nézőpont és jogi értelmezés kérdése –, és egyszer csak a nagyapai állásban találta magát, amikor nincs kibúvó a mesemondás és egyebek alól. A. már korán rászoktatott a szabad asszociációkra. Úgy értsd, hogy A. szabadon társította a dolgokat, amikor megkért, hogy mondj egy mesét például – hosszasan szétnézett a szobában – a villanyról és a zsiráfról. Ekkor még könnyű dolgom volt, mert a klasszikus mesék elfogyta után a zsiráf a szobában könnyen elérte a hatágú (nyolc-, tizenkettő – és a további hatványkitevők függvényében) csillárt, lelegelte a körtéket, égőket, LED-es lámpákat, és a mese bonyodalmait itt aztán bármerre elhajlíthattam a valószerű és a valószínűtlen felé, ügyelve arra, hogy a babahumor ne csapjon át felnőtti hülyeségbe. Később már jöttek a merészebb társítások, az ég és a vizespalack, repülők és boszorkányok, hold és rókák stb. stb.
Minden este más kell. Nagyitól meg történetek gyermekkorából. Vidám sztorik. A. sejtszinten vidám teremtés.
És akkor, tessék, beütött a tánc. Volt már korábban balettpróbálkozás a Deusban, ahol rögtön barátságok is szövődtek, óvodán kívüli ismeretségek. Kiderült, könnyen barátkozó, hamar oldódó. (Nem az én természetem.) Felnőtt életében nagyon jól hasznosítható tulajdonságok, amelyek megkönnyíthetik a beilleszkedést sokféle közegbe. De a balettet hamar el kellett hagynunk, mert az ismert ház messze esik tőlünk, nem volt időnk/módunk rendszeresen keddenként odahordozni.
Időközben megszűnt a távfűtés piciny városunkban. Ez teljesen független volt A.-tól, ámbátor a következmények őt is megérintették. Akár a napi vásárlás szintjén – a felhagyott csőrengetegtől történt megszabadulás árán, átalakítással, ötletmegvalósítással – a kazánházakból környékünkön szupermarket és táncklub lett. Elérhető, belátható távon belül. Emígy már érdemes volt rendszeresíteni a ritmikus testmozgást.
Nem tudom már, ki ajánlotta nekünk, de egy éve hetente kétszer odakísérjük. Önállósulása, ügyszeretete szemmel láthatóan gyarapodott. És élvezi. Szereplése dicséretes. Esténként magántáncparkettünkön gátlás nélkül bemutatja a tanult mozgásokat. Még gondolkodunk a tükrösítésen és a korlátokon. (A szellemiek úgyis kialakulnak.) Moderntánc-csoportjuk fellépett már a Kultúrpalota színpadán és az egyetemi sportcsarnokban.
Míg én 50 évesen álltam először ugyanott. Na persze sohasem készültem színésznek, a standup-comedy műfajában nem arattam kitörő tapsvihart. És egykor régen sikeresen lebeszéltem magamat, hogy a Székely Népi Együttesbe jelentkezzem a tánckarba. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy nem lettem egy második (századik…) Nizsinszkij/Anna Pavolva sem?!!
