Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-07-24 15:00:00
Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 19. – Budapest, 1966. máj. 26.) pályakezdését a katolikus hit, a székely hagyományok és az avantgarde egyszerre határozták meg, de fő ihletforrása, életszemléletének alapja mindvégig a „nehezen élhető”, ám annál becsesebb szülőfaluja, Farkaslaka maradt.
Szülőföldjén tanulta meg a gyakran igen komor valóság tiszteletét, de a kifogyhatatlan tréfálkozás és a konokul bátor igazmondás gyógyító írói fortélyait is. Amikor kilencévesen puskagolyóval ellőtte bal hüvelykujját, szülei elhatározták, hogy nem földművelésre szánják, hanem taníttatják. Így történt. Székelyudvarhelyen járt gimnáziumba, a háború miatt hadi érettségit kellett tennie (Gyulafehérváron), majd az olasz fronton találta magát. A háború után Kolozsváron végzett Kereskedelmi Akadémiát, majd banktisztviselőként kezdett dolgozni. Huszonhat évesen, 1923 nyarán kivándorolt Amerikába, alkalmi munkái mellett ott írta meg első regényét, a Chagall-lian lebegtető, játékosságot és kesernyés valóságelvet egymásba oldó Szűzmáriás királyfit. 1926 májusában hazatért; akkorra már kész író volt „mindkét” magyar hazában. Az erdélyi magyar közélet és irodalom egyik fő szervezőjévé vált. 1944-ben Budapestre utazott, az ostromot Bajor Gizi házában vészelte át feleségével, aztán a fővárosban maradt, ott vett részt az élet újraszervezésében. 1945 és 1947 között képviselő volt a Magyar Nemzeti Parasztpárt színeiben. 1949-től kezdve minden közéleti tisztségből kiszorult, nem közölt semmit, csak a Sztálin halála utáni enyhülést követően, lassanként. 1956. december 28-án Tamási Áron fogalmazta meg a magyar írók nyilatkozatát a forradalomról; tulajdonképpen már december 2-án megírta a Gond és hitvallást. Bölcs és bátor hűségnyilatkozat volt ez a forradalom mellett. Kétszázötven író helyeselte Tamási írását és elfogadta közös állásfoglalásul, öten tartózkodtak, nyolcan szavaztak ellene. A november 4-én kezdődött szörnyű megtorlás és a háború utáni szovjet megszállás borzalmairól Tamási Áron Gond és hitvallása nem hallgatott. A székely „furfangú” író elég bátor volt, hogy szenvedésről, sebekről és a gyógyulás áhításáról beszéljen:
„Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.” (részlet a Gond és hitvallás második bekezdéséből).
Az Ábel-trilógia (1932–1934)
méltán a magyar irodalom fényesen kiemelkedő remekműve, de a világirodalom is csak jól járhat vele – lengyelre a második világháború folyamán már lefordították. Betegséggel és gyógyulással, halállal és orvosokkal kapcsolatos epizódot bőven találunk a trilógiában, a trilógia első részében különösen sokat. A legelső fejezetben, amikor otthonukban a kukoricát szorgosan morzsoló kamaszlegényt, Szakállas Ábelt hazaérkező édesapja vízért küldi, a fiú indul, bár igen fájlalja jobb talpát, mivel vasszeg sértette volt fel. És máris kezdődik az évődő-tréfálkozó, kedves és komoly beszélgető játék apa és fia között, mely a nevelés, de egyben a családi együttlét fontos része, és még ennél is több: játék, gyakorlás, tanulás, jellemformálódás, összekovácsoló közös élmény egyazon erkölcs jegyében. Ábel a kártyákkal (vedrekkel) kezében még elnézegeti bepólyált lábfejét, és mielőtt elsántikál vízért, aminek visszafele nagyobb részét kilocsogtatja majd, így indítványoz sérült lába számára egy kis figyelembe vételt:
„– Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel?
Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.
– Tán nem fáj attól fogva örökké? – kérdezte általában.
– Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna – feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: – De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között.” (Ábel a rengetegben, Első fejezet)
Keserű leckék viharos gyorsasággal
Hargitai erdőpásztorkodása a munkára és hitre nevelt életvidám kamaszlegényt óriási tempóban érleli önálló, szabadon gondolkodni és cselekedni tudó felnőtté. Igaz, hogy Ábel viharos gyorsasággal kapja élete keserű leckéit is. A hargitai erdészkunyhó egészségtelenül rozoga és mocskos hely, ahol a legutolsó pásztor, a „borzsovai vénember” gombamérgezésben halt meg. Az erdőcsősz posztján csak hűséges kutyája maradt hátra, akit Ábel és édesapja vészesen kiéhezve és elhagyatva talál a viskóban, ahol egyelőre a leginkább használható dolog a friss levegő… A frissiben Bolha névre újrakeresztelt kutyát Ábel pár nap alatt visszakúrálja az életbe. E gyógyítás apja tanácsa nélkül azonban rosszul indulna és végződne, hiszen ha Ábel azonnal kenyeret etetne a hosszú napok óta gazdáját sirató, eledelt nem látott kutyával, abba szegény bele is halna:
„Egy eléhezett, szomorú kutya.
Ott feküdt valami gyenge szénavackon, s még annyi ereje sem volt, hogy felkelhetett volna, amikor bémentünk hozzá. Legtöbb volt, amit tett, hogy a fejét felemelte valamicskét, s úgy nézett hol engemet, hol apámot, akár a haldokló, aki nem tudja, hogy kettőnk közül melyik az Isten. A színe nem volt éppen veres, amilyennek a bégyűlt fényben az ablakon keresztül láttuk, hanem inkább barna. A teste az éhség pusztításai után is elég nagynak látszott, de abban sok része volt a gyapjának is, amely gazdag rendetlenségben takarta.
Úgy álltunk mellette, mint a beteg ágya mellett.
– Maga az Isten rendelte nekem ezt a kutyát – szólaltam meg végre.
– Ezt ő, abba betegedett belé – mondta apám.
– Ne vessek neki egy darab kenyeret?
– Még csak az hiányzik! – ellenkezett apám. – Hiszen azzal a szikkadt gyomrával estig beléhalna a kenyérevésbe. Hanem mindjárt vizet melegítünk s belé puliszkalisztet: s azt adjuk neki lagymatagon.” (Ábel a rengetegben, Első fejezet)
A kórháznak minősített új otthon
A hargitai erdőpásztori ház és környéke alaposan kitakarítva, átrendezve és karbantartva jóval barátságosabbá válik. Ábel boldog humorral kórháznak minősíti új otthonát, amikor a csíkszeredai bankigazgató Bolha „származásáról” érdeklődik („itt volt ebben a kórházban”). A lelki-érzelmi és szellemi növekedés helyszíne ideig-óráig menedéket nyújt a sűrűn becsapó váratlan kihívások és veszélyek ellen. Az önismeret, a gondolkodás színhelyévé válik, ahol a munkáslétbe és magányba egy csapásra belehelyezett fiú először tapasztalja meg, hogy a természet körforgása mennyire befolyásolja az ember testi-lelki állapotát. A tél közeledte még a mindig vidám, „villámló” eszű fiút is lehangolttá és bágyadttá teszi:
„mintha gyermeket kellett volna szülnöm. A kezem nehéz volt, mint az ólom, s a fejem is olyan, mintha zavaros vízzel lett volna teli, s nem jóféle ésszel.
El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.” (Ábel a rengetegben, Második fejezet)
Ábel és a csendőr
A megfagyás ellen egy ízben népi mondóka siet hősünk segítségére, miszerint: „Ha megfagyna kezed-lábad, / Hóval dörzsöld, mert feltámad.” Ábel a Hargitán az emberséget úgy megtanulja, hogy le tudja győzni saját természetét, hogy mások gonoszságával szemben ellenállóbb lehessen. Igaz, a házába „befészkelő” Surgyelán csendőr „kelengyéje”, vagyis a bolhák és tetvek magukévá teszik a tábori ágyat, és Ábel tejet adó kedves kecskéje életét sem tudja megvédeni a falánk csendőr puskájától: mert akkor nagybetegen fekszik, miután a dögevő sas húsából enni kényszerítette Surgyelán… Valószínű, a gondviselés is közrejátszik Ábel betegségében, mert ha egészségesen az ártatlan kecske védelmére kel, talán nyílt erőszakkal az ő baját is ellátja Surgyelán. A dögevő sas maga a betegség jelképe lesz Ábel gondolkodásában, mert Ábel hisz az isteni törvényben és a jóságban, így a bántást, a kegyetlenkedést nem pusztán gonoszságnak, hanem egyenesen kórnak véli. A csendőr lőtte sas megöli a macskát, kikaparja Bolha kutya félszemét, és közvetve a kecske halálát is lehetővé teszi: pusztultában is kórt okoz. A sasmadár húsa alig árt meg a bivalyerős Surgyelánnak, ugyanakkor erős gyomorfertőzést okoz Ábelnek, aki napokig lábra sem tud állni. Hol a hideg rázza, hol forróság önti el, rémálmaiban pedig megsejti az akkor otthon bekövetkezett tragikus eseményt, édesanyja halálát.
Tamási regényének meseszerűségével összhangban, Ábel akkor sem árt másnak, amikor ravasz leckét akar adni a kissé nyegle bankhivatalnoknak. Kecskeganéból és kecsketejből szeplő elleni krémet készít neki… és csodák (és a természetgyógyászat) csodája, a krém nem árt, de használ! A rabló Fuszulánnal szövetkező Surgyelán otromba támadását azonban a méltatlankodás indulatát szelíd részegségbe fojtó édesapjával kettesben alig győzi a fiatal Ábel.
Márkuson nem tud segíteni
A szegény talált gyermekből felserdült Márkust, akit a csíksomlyói ferencesek karoltak fel, Ábel gyógyulni és erősödni hívja fel a Hargitára. A tüdőbeteg Márkus állapota javul, arca kikerekedik, boldognak és erősnek érzi magát. Ráadásul, amikor a két gaztevő ismét a hargitai erdőpásztorházba kérezkedik, Márkus úgy tud beszélni hozzájuk, hogy megtéríti őket! A két gonosz távoztában egyenesen a rendőrségre megy: jelentkezni, hogy elnyerjék méltó büntetésüket. A Hargita csodája a tbc-t mégsem tudja hatástalanítani: miután Márkus hóbuckákat ugrik, hogy gyógyultát megmutassa Ábelnek, szervezete összeomlik, vért köhög, és barátja karjai közt kileheli ártatlan, jó lelkét.
Azért vagyunk a világon…
Ábel az országban egy vándor fogorvos segédjéül szegődik, és székely esze révén felvirágoztatja Garmada doktor szakmai életét: a fogorvos a vonaton bárkinek fogat húz kedvezményes áron, s a reklámot a foghúzás kellemes és előnyös voltáról Ábel szolgáltatja… lebukásuk elől is kedélyes egyetértésben menekülnek vissza a székely kisvárosba, ahol aztán sok kaland után Ábel újságíróságra biztatja a doktort. Özvegy édesapja balul sikerült második házasságát látva Ábel a tengerentúlra futamodik. Utazása nem kéjutazás, annál több kesernyés tapasztalattal jár. Az újvilágban, egy bányavároskában, az egyszer végre ígéretesnek tűnő új munkahelyére érkezve, Ábel tanúja lesz töpörödött főbérlője halálának és az e körüli tolongásnak. Sikerül orvost hívnia – egy néger orvost, aki tanúsíthatja az öregasszony halálának természetes beálltát. Ábelnek azonban munkahelyén rögtön felróják, hogy négerekkel barátkozik. A trilógia egyik kulcsgondolatát is néger ember szolgáltatja a szerzőnek, azt tudniillik, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.
Gyógyító szeretettel
Az egészség – test, szellem, lélek és életvitel harmóniája – Tamási Áron minden művében hangsúlyosan ábrázolódik, vagy úgy, mint jelenvalóság, vagy úgy, hogy éppen elillan vagy nagyon hiányzik. A Harmat és vér (1957) egészséges, fiatalos nagyapója, Páll Mózsa egyetlen hajnalban őszül meg: mialatt ártalmatlanná teszi a ház előtti vályúnál vizet szürcsölő vadkant. Mert addig kell szembenéznie a vaddal és sakkban tartania, míg gyanútlanul odabóklászó kisunokáját (sic!), Györkét a gyermek megijesztése nélkül kellő lélekjelenléttel meg tudja kérni, hogy rezzenetlen csendben nyújtsa oda neki a fejszét… A harmattal, reggelre Mózsa haja hófehér lesz, de megmentette a családot, indulhat az új nap. A székely sors évezredes nehézségeihez szoktatott, „kemény” embereiről kevesen írtak annyi őszinteséggel, annyi hittel és élettisztelettel, annyi hibákat is láttatóan gyógyító szeretettel, és ráadásul annyi keservet csillapító, felszabadító, olykor könnyekkel feloldozó humorral, mint Tamási Áron.
Világirodalmi mértékkel mérve is, Tamásinak az elsők között a helye, hiszen a huszadik század sűrű sötétjét olyan történelmi és mitikus parafrázisokkal lyuggatja át, mint a Himnusz egy szamárral, a Rendes feltámadás vagy a Júdás című novellák, amelyekben a keresztény szimbólumok profán környezetre alkalmazva újrarendezik a meghiúsult Rend hazugsággal, csalással és csalódással bélelt „kórtermeit”. Az olasz hadifogságból hazatérő Demetert a felesége „nem győzte várni”, csupán e frappáns népdalsort hagyja neki hátra. Demeter pedig, mindenéből kifosztva és minden beletörődő embert megbotránkoztatva, egy „táltos” szamárral mégis új életet kezd!
„virágos bőséggel fakad belőle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövetnek játékos két színe. Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő.” (Németh László: Tamási Áron: Erdélyi csillagok, 1930)