Szürke sztár hódít a színin

„A gumi kopjon, ne a lelked…” betűzhetjük ki a színiegyetem udvarán parkoló acélszürke, matt kalapácsfestékkel borított Simson Schwalbe, ,,retrobogó’’ testéről a már-már lekopó idézetet. Ez a mottó szállóigeként terjedt éveken át a motorosok között, a Biker Boyz (magyar fordításban: Vad angyalok) 2003-as amerikai film kasszasikere után.

„A gumi kopjon, ne a lelked…” betűzhetjük ki a színiegyetem udvarán parkoló acélszürke, matt kalapácsfestékkel borított Simson Schwalbe, ,,retrobogó’’ testéről a már-már lekopó idézetet. Ez a mottó szállóigeként terjedt éveken át a motorosok között, a Biker Boyz (magyar fordításban: Vad angyalok) 2003-as amerikai film kasszasikere után.

Bálint Örs 1991. február 13-án született Budapesten. Jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanul színész szakon. Elsőéves és egyike azoknak a magyarországi diákoknak, akik egy színvonalas drámai és zenei alapképzés után csoportosan jöttek az anyaországból szerencsét próbálni. Ő szerencsésnek is tartja magát, de azért is talán, mert még rokoni szálak is fűzik városunkhoz, ugyanis az itt élő nagyszüleinél talált új otthonára. Szülei 1990-ben vándoroltak ki Magyarországra.

De nemcsak ettől különös az ő története… Attól váltak ismertté motorjával az „intézetben”, hogy novembertől nem kimondottan csak azért figyelnek fel rá a lakók és járókelők, hogy zajosan érkezik reggelente, de néha még szikra vagy akár tűzcsóva is kipattan furcsa kis járgánya alól – ha netalán jobban bedől a Köteles Sámuel utcai kanyarban. Sokan bámulják a kis „robogógörcsöt”, amelyik „olyan csúnya szegény, hogy még szép belé”. „De jó a lelke, és csak ez számít !” – mondja Örs és közben parkol. Gondoltam, hogy mást is érdekelne e furcsa páros, így rákérdeztem a sztorijára. Csodálkozott kissé kérésemen, majd megígérte, hogy összeszed valami képi anyagot is, és alkalomadtán elmeséli az ,,újjászületés’’ történetét.

,,Ne egyből vágjunk neki, mert valami vagy valaki kimarad, és nem szeretném… Át kell gondolnom’’ – mondta. Ekkor említette meg, hogy édesapjának és öccsének is sokat köszönhet ebben a történetben. Teltek a hetek. Gyakran összefutottunk a folyosón. Zsúfolt programunk volt mindkettőnknek, de egy nap találkoztunk a büfében, aztán mesélni kezdett.

– Három év MZ-zés, és egy épített 250-es ETZ után – na meg persze a felvételi végeztével –, kellett egy moci, ami majd meghódítja velem Vásárhelyt, és kevés fogyasztásával tökéletes kisvárosi cirkáló lesz.

– Milyen büdzsét szántál erre a célra?

– A pénz adott volt, persze, nem egy zsáknyi, de ahhoz elég, hogy egy Honda DIO-t, vagy Yamaha Jogot vegyek magamnak. Csakhogy ezek nem hoztak lázba. Kicsit olyan érzésem volt, amikor megnéztem őket, mintha motoros rollert vennék. Gondolkodtam, s magamban azt hajtogattam, hogy olyan motort akarok, ami kitűnik a többi közül. Na, persze ha az embernek van egymilliója, vegyen Vespát. Nekem diákként nem volt, így ez is ugrott.

– Akkor még nem tudhattad, de második Vespás lettél volna az „intézetben” – és csak emiatt sem lett volna ennyire különleges a sztorid, ha már a különlegességekről beszélünk.

– Igen, utólag hallottam, hogy „Gáspi” tanár úr a Vespa-tulaj.

– Hogy esett pont Schwalbéra a választásod?

– Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha maradnánk a vasfüggöny innenső oldalán, s az IFA-produktion egyik műremekét válasszuk, a Simson Schwalbét. Kinézetre pont olyan, mint a Vespa, lehet tuningolni, és „bagóért” lehet egyet venni. Így is lett. Schwalbe lett, de volt egy kikötés. Nem lehet gyári háromsebességes, erőltetett hűtéses blokkal, csakis a négysebességes enduró motorral – hogy harapjon a kis féreg, ha odalépek neki. Persze, amint a „Használtautó”-t kezdtem nézni, ócskábbnál ócskábbak voltak, és mind nagyon messze. A benzinem többe került volna az útra, mint a motor.

– És végül… ?

– Komáromban találtam rá erre a csodavasra. Már kissé a reményvesztettség kezdte felütni fejét, és végre sikerült meggyőznöm édesapámat, hogy menjünk és ezt nézzük meg. Elmentünk, kipróbáltam, és a gyermek egyből előtört belőlem. Ez kell! Szakadt volt, tyúkszaros, a taposók le voltak szakadva, viszont csakúgy repített, és nagyon tetszett a hangja. Letettem a 650 román lejnek megfelelő forintot a mociért, és már hoztam is. Persze, amint a kapun kitoltam, nem indult el, be kellett tolni. Édesanyám meglátta, és azt kérdezte: ,,Fiam, te legalább örülsz neki?’’ Persze hogy örültem, hisz életem első Schwalbéja.

– Gondolom az euforikus öröm után meggyűlt a bajod a továbbiakban…

– Kezdtem utánanézni, hogy miket lehet belőle csinálni, mert hát gyárit nem akartam. Annyira nem volt jó állapotban, hogy gyárira vissza lehessen állítani, így jött az ötlet, hogy valami brutálisat építek, ami szemet szúr. Az ültetéssel kezdődött. Mi a legegyszerűbb, ha nem akarod szétvágni a gyári rugókat? Százötvenes zártszelvény, és amennyire lehet, leültetni. Persze, jött egyből, hogy: „fiam, nem fog ez rázni?” Dehogynem, de kit érdekel? Fiatalon az embert az ilyesmi nem érdekli.

– Végül milyen színt választottál neki? Mert az még nem látszik…

– A színválasztás komoly dolog volt. Először pirosat akartam, aztán sorra jött az egyre barnább, rozsdásabb beütésű, míg végül apám azt tanácsolta, hogy egyszer alapozzam le, majd aztán meglátjuk, mi lesz. Vettem egy doboz 1000 forintos alapozót, s megfújtam. Szürke matt, mert csak az volt. Amikor kész lett, egyszerűen beleszerettem. Azt mondtam, ez a szín marad. Még egy réteg és kész is volt. 20 perc alatt megszáradt, és máris lehetett összerakni.

– Biza, mennyi időt loptál el magadtól, hogy „vele” lehess?

– Három hétig mindennap izzadtam, gürcöltem, hogy ilyen legyen, amilyen most. Persze, a három hét szerelés nem lett volna teljes egy kis szívással. Miután a motort kiszedtem, és a festés után visszatettem, az ördögnek nem akart menni. Olyan nehézkesen ment, hogy el sem hittem, pedig hozzá sem nyúltam. Aztán egy hét szenvedés, és az alkatrészek tökéletes kombinálgatása után, végre lelket sikerült verni a kis méregzsákba, és leteszteltük: 80 km/h. Igaz, hogy enyhe hátszéllel, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy nekem volt először ültetett Simson Schwalbém, és ennek a súlyát nem realizáltam mindaddig, amíg el nem hoztam ide.

– Gondolod, hogy feltűnést keltettél vele?

– Na, itt maxisztár lett belőle két héten belül, és nagyon büszke vagyok a munkámra. Szeretem ezt a kismotort, mert alig három hónapja van meg, és már most több élmény köt hozzá, mint a nagy motorjaimhoz, amik előtte voltak. A legjobb, amikor fordulok be vele a Kötelesbe, és jönnek az emberek, én pedig a jobbos kanyarban szikráztatom a kipufogót. Imádom, amikor lekarcol egy kanyarban, és szikrát vet. Na meg felkértek, hogy szerepeltessem egy modellfotózáson, ahol Csibi Gellért barátom készített Keserű Ildikóról jó képeket. Annyira jól néz ki a képeken… a mocim…, de „te ezt nem értheted … ”.

Tóth István Steff