Szováta, a „tekenyősi vadászház” kertje

A felső halastó partjából nő a „macskanyereg, a teleki virág, a vízi páfrány, a valériána, a szederinda és a vadsóska”. A kert mindkét oldalán sok száz fiatal fenyőből sűrűn alakult a sövény. A patak partján és a medencék oldalain havasi növények, virágok pompáznak. A valériána halványlila kis ernyőket tart a Nap felé. A genciána kék virága lámpát gyújt a lepkéknek, méheknek és a bársonyos bundájú dongóknak. A halvány tánusú kék nefelejcs sok ezer pici virága a martban észak felé hajlik. Tonnás kövön ülök, és issza a szemem a havasi füvek, virágok formáit, színárnyalatait. Kellemes meleg vibrál a tisztáson a világoszöld fenyőrügyek megszámlálhatatlan sokasága közepette. Ívesen hajló fűszálak között ötszirmú fehér virágokat emel fölfele a szamóca. Mellettem, a nagy kő oldalán szénfekete, hosszú lábú pók vizslán legyekre vadászik.

A halastavak északi oldalán járva hangot hallottam, szajkóra gondoltam; 3-4 perc múlva megvillant a barna bundás mókus, 2-3 méteres ugrásokkal egyik fenyőről a másikra suhant, tőle jött a makogó hang. Ő ezeken a zöld utakon jár, tornászik naphosszat.

Barna, fehér, tarka pillangók és lepkék lengenek, illanak a színes ernyőjű virágok fölött. A medencék délkeleti oldalától alig 6-10 méterre kacagva siet a patak hűs vize lefelé, hogy majd lenn a völgyben magába szívhassa a lila orgonák bódító illatát.

Mázsás kövek feszítik vállukat, hogy a havasok kristályitala gyöngyök ezreit csillogtassa az aranyló napsugarakban. Lennebb szűrt fényben tenyészik a csillagmoha, itt soha el nem fogy tiszta itala, a patakvíz. A kavicsos mederben fürge pisztrángok keresik az ízletes falatokat. Ilyenkor, májusban kényesen válogatnak, hozza a hűs víz a forrástól a molnárkákat, a fekete-sárga köntösű legyecskéket. Néha az öreg fenyők lehajló, zöld karjairól kettős szárnyú fátyolos lepkék zuhannak a vízbe. Itt nyoma sincs a pornak: oxigénbőségben növekednek a fiatal fenyők és a bókoló juharleányok. A dús koronájú bükk vékonyabb ágain fénylő levelek mosollyal fordulnak a szomszédos, fehér ernyőjű madárberkenye felé.

Lenn, a sokkarú bükkfák sátorában buján nő a martilapu, kívánatos, havasi zamatú ebéd lenne belőle. Csokrosan, s mégis magasra nőttek itt a szőke bükkök. Százat is láttam a csillámló patak mohás partján, melyeknek 10 méter magasságig sima és egyenes a törzsük.

Állok a Sebes-patak partján, szemem odatapad a havasi látványra: a gömbölyű hátú, kiemelkedő, nagy kövek fölött merészen szökkennek magasra a vízgyöngyök ezrei, majd lefele zuhanva torkig itatják a zölden ragyogó csillagmohaszőnyeget.

2015. május

Márton Béla