Szonáta a művészetről és a tudományról (1.)

Mi teszi szonátává a zenét? A válasz egyszerű: a szerkezet. Megér egy bekezdést a szonáta összefoglalása. Az XVII. század közepe táján megjelenik két hangszeres műfaj: a templomi szonáta (sonata da chiesa) és a kamaraszonáta (sonata da camera). Műfaji szempontból a szonáta többtételes mű. A magyarázatban akkor keletkezik kisebb zavar, amikor elmondjuk a diáknak, hogy a szonáta – a többtételes műfaj – egyik tétele szonátaforma. Aki okoskodni akar, ilyenkor azzal érvel, hogy az alma egy olyan gyümölcs, amelynek egy része alma. A találékony tanár erre azt mondja, hogy az almának is több része van: magház, magok és húsos rész. Ugyanilyen a szonáta is: több tétele közül az egyik szonátaforma. A szonátaforma is három egységből áll, akár a fogalmazás: bevezető rész (expozíció), tárgyalás (kidolgozás), befejezés (visszatérés). Az expozícióban jelennek meg a témák – általában kettő (főtéma és melléktéma). A kidolgozási részben a szerző a témák motívumaival játszadozik. Végül a visszatérésben – mintegy nosztalgiázva – újból megjelennek a témák.

A tudomány és a művészet viszonya is egy érdekes „szonátaforma-tétel” két témával. Ennek a műnek a „szerzője” Lánczos Kornél fizikus-matematikus. Ami különös ebben a fiktív szonátában, hogy még a szerző sem tudja megjelölni, hogy melyik a fő-, illetve melléktéma: a tudomány vagy a művészet.

Hogy megértsük e szokatlan „szonátát”, ismerkedjünk meg Lánczos Kornéllal! 1893. február 2-án született Székesfehérváron. Édesanyja, Habn Adél kitűnő zongorista volt, gyakran hangversenyezett jótékonysági célokra. Bár a kis Kornél gyakran betegeskedett, mégis jelessel végezte iskoláit. Székesfehérvár után 1910-től a budapesti Tudományegyetemen tanult tovább kísérleti fizikát. 1916-tól a Műegyetem tanársegéde. Itt írta meg doktori disszertációját 1919-ben, amit véleményezésre többek között Einsteinnak is elküldött. A relativitáselmélet atyja biztató válasszal tisztelte meg a fiatal professzorjelöltet: „…Ön méltó a doktorátusra”.

A Nagy Háború után Lánczos Kornél egyre inkább úgy érezte, Magyarországon nem tudja kellő módon kamatoztatni tehetségét. 1921-ben találkozott először Einsteinnal. A találkozás pillanatáról ő maga vallott: „Első megbeszélésem Einsteinnal akkor volt, amikor 1921-ben Németországba mentem. Csupán néhány perces beszélgetésre nyílt alkalom két előadás közti szünetben. Borzasztóan csodáltam őt, és valóságos remegés fogott el, szívem hevesen dobogott, amikor a folyosón messziről láttam, hogy közeledik felém”. Ez a beszélgetés sorsdöntő volt, munkatársa lehetett a csodált zseninek.

Bár a hétköznapi ember számára a kvantummechanika egyik úttörőjeként elérhetetlen magasságban művelte a tudományt, a művészetben is jártas volt. Gyerekként a családban naponta találkozott színvonalas zenével. Zongorista édesanyja nem hanyagolta el gyermekeinek zenei nevelését. A család kisebb zenei központtá alakult. Az ügyvéd apának egyik kollégája, Kneifel Ferenc szintén zenéléssel feledtette el a perlekedések idegőrlő hangulatát. A nagymama „este fél nyolckor általában ránézett az órára, és mondta a legkisebb gyereknek: eridj szépen, Imruskám, és hozd haza apádat a házimuzsikálásból”.

Lánczos Kornél maga is figyelemre méltó zenész hírében állott. Dublini lakása gyakran zenés összejövetelektől volt hangos. Hogy miért éppen oda gyűltek össze a szórakozni vágyók? Mert „ragyogó előadói képességével, jellegzetes gesztusaival a hallgatóság figyelmét teljesen lekötötte”. 

Félreértés ne essék, nem afféle komédiás muzsikusról van szó, aki csak elkápráztat! Lánczos Kornél a művészetet és a tudományt rokon világoknak tekinti. Ebből eredően a zenéhez is tudományosan nyúl, a tudományhoz pedig művészien viszonyul: mindenikben a szépet, a fantáziát keresi. Írt is egy zseniális dolgozatot A tudomány mint a művészet egyik formája címmel. Ez a munka kitűnő bizonyíték arra egy „száraz” tudományokat művelő embertől, hogy káros megfosztani az embert a művészi neveléstől – beleértve az igényes zenét is.

Lánczos elismeri, hogy a felületes tudású ember számára valóban két külön világ a tudomány és a művészet, de aki kellően képes elmélyülni mindkettőben, az rádöbben, hogy a kettő egymással szoros kapcsolatban álló párhuzamos világ. Először a félművelt ember szempontjából vázolja fel a tudomány és a művészet viszonyát.

1. A tudomány gondos kísérletek eredményeiből származó tényekkel dolgozik. Ezzel ellentétben a művészet képes kitalálni egy fiktív világot sajátos szabályrendszerrel.

2. A tudomány az értelem szintjén él, a művészet pedig az érzelmek világában zajlik.

3. A tudományban nincs szerepe az egónak, a világegyetem szabályai a személy nélkül is érvényesek. A művészetet az érzelmek és azok reakciói teszik érdekessé.

4. A tudományban nincsenek előítéletek, csak tények, nincs jó és rossz szabály. A művészetekben a jó és a rossz, vagyis az ellentétek tartják éberen a figyelmet.

Ha itt megállnánk, akkor vasfüggöny választaná el a két világot. De Lánczos Kornél tovább szőtte ezt a csodás „szonátát”, és megtalálta a harmóniát.

(Folytatjuk)