Szomorú lett az élet...
– panaszolta minap egyik ismerősöm, aki elvesztette látását, megkeseredett az élete. – Nem látok semmit szeptember óta!
– panaszolta minap egyik ismerősöm, aki elvesztette látását, megkeseredett az élete. – Nem látok semmit szeptember óta! Minden sötétbe borult. Cukorbetegség okozta, senki, semmi nem segíthet rajta. Az orvosok is megmondták, nem lehet segíteni. Bele kell törődnöm. Soha nem volt probléma a látásommal, a betegségemnek ez lett a következménye. A gépiparban, vasöntő szakmában 35 évet dolgoztam, szükségem volt a jó és éles látásra. 1952-ben végeztem a szentkeresztbányai szakiskolában. Sokat olvastam, szerettem a könyveket, most is 50 verset tudok kívülről. Szerettem színházba, moziba járni. Nem voltam erkölcstelen, igyekeztem mindig jó baráti viszonyt ápolni, templomba járó, vallásos voltam, nem voltam rosszabb másoknál, és mégis ez a szomorú sors jutott nekem – mondta. – A szomorú az, hogy ezen ember nem tud segíteni, hiába a fejlett orvostudomány. Mégis, az vigasztal, hogy amit látásom elvesztéséig láttam, azt jelenleg is látom lelki szemeimmel. Látom a családomat, a barátaimat, volt munkatársaimat, a színházat, filmeket, a Víkendtelepet, ahová olyan sokat jártam. Látom a Hargitát, Homoród-fürdőt és az ott lakókat, hisz ott is laktunk gyermekkorunkban.
Sok régi szép emlék, mégis szomorú! Mert nem látom a felkelő napot, nem látom az embereket az udvarunkban, a Mihai Viteazul utcában, nem látom a hársfát, pedig minden tavasszal alig vártam a virágzását. Mindebből nem láthatok semmit – fejezte be könnyes szemmel.
Amikor telefonon hívom, vagy látogatóba megyek, mindig megkérdezem, hogy van. Azt válaszolja: – Jól, hála Istennek!
Ezt nevezem optimizmusnak!
Varró Domokos
